„Valahol, a fényeken túl
ami szép volt s elmúlt, újra vár
valahol, az árnyakon túl
újra befogad egy távoli táj
ahol ő, aki elment már, ott kézenfog majd újra
odaérsz, hol eleven a múlt
mikor elindulsz a végtelen útras az elveszett játékok életre kelnek
és körbe kigyúlnak a fények
ó régen várnak ránk az örökre szépek
nincs még rá szó,
milyen az a múlt-bolygó
valahol, az alkonyon túl
hova annyi fénylő csillag hullt
valahol az álmon is túl
már a harag is a múltba simult
és távol a vonzástól még nyílik másik távlat
az a hely, mit nem hagy el a fény
soha nem üzen a földi világnak
s az elégett mécsesek újra kigyúlnak
és összesimulnak az évek
ó, ott ébrednek ők, az örökre szépek
új bolygó vár vissza sose enged már
Ott van a múltunk egy távoli tájon
s az elveszett éveket el lehet érni újra
nem múlhat el semmi, ha nem felejtjük el
hogy élnek az emlékek még valahol
Hol az elégett mécsesek újra kigyúlnak
és megállnak végre az évek
Túl a fényeken, túl az árnyakon
Ott ébrednek ők az örökre szépek
új ország vár, egy földöntúli világ
másik, békés táj.”
(Padlás)
