Segítséget szeretnék kérni!

Hátha van közöttetek, aki nem a „mesterek mestere” és józan, paraszti ésszel tud megoldást ajánlani a problémámra.

Előzetesben megjegyezném, hogy lakótelepi paneldobozban lakom, a nyolcadik emeleten. Mivel a meglehetős és leárnyékolatlan magasság mellett ráadásul déli fekvésű a lakásom, nyaranta nálam még akkor is égetően betűz a nap, amikor lent az utcán már szerelmespárok bújnak közelebb egymáshoz a derengő esteli szürkületben. Egyszóval cudar meleg van (és első gondolatom nem a „cudar” szó lett volna).
Úgy két éve a családom, megelégelvén az állandó ilyenkori haldokolásomat, a sokadik születésnapomra összefogott és megajándékozott engem némi pénzmaggal, hogy a XXI. században már nem is olyan ritka, ablakra való árnyékolót én is birtokolhassam. Lett is szép redőnyöm, külső tokos, műanyag, kitámasztható. Utóbbi tulajdonságához azért ragaszkodtam, mert amikor végre elbújik az a forró sugaraival bombázó kültéri egység (Nap), akkor én, tillárom haj, a leeresztett redőnyt fogom és kitolom a francba, teret engedve a könnyű nyáréji szellőnek (valamint az esőnek, ami mindig célirányosan a háznak azt a felét veri) és megpróbálom álomra hajtani csendben folydogáló fejemet és a hozzá tartozó corpusom egyéb alkatrészeit.
… Ez így mind rendben is volt, egészen tavalyig. Amikor is úgy határoztam, befogadok a lakásomba egy kisebbfajta – lehetetlent nem ismerő – fekete párducot és állandó jellegű tettestársát, a megtévesztően szelíd tekintetű, szárnyak nélkül repülő törpe tigrist. Akkor még végig sem gondoltam, hogy lesz még nyár, lesz még nekem nemulass. Pedig ismét eljöve a hőgutának az ő ideje, én meg itt állok segítségért esdekelve.

Ugyanis:

Az ablakom befelé nyílik, míg a redőnyöm kifelé tolható. A macskáim nem ismernek lehetetlent, ha mászni kell és a legkisebb félelemérzet nélkül tolulnak (tolulnának) a nyitott ablakba, ahonnan nem igazán könnyű a gravitációval felvenni a versenyt és a nyolc emeletnél már tök mindegy, hogy a macska a talpára esne, vagy senem.
Szúnyoghálóban gondolkodnék (valami erősebb anyagból), de a mesterek csak legyintenek, van nekik épp elég megrendelésük, szórakozzam azzal, akivel akarok, ők nem fogják a pénzért még az agyukat is megmozgatni, hogy nekem megoldást eszeljenek ki. Nekik arról van papírjuk, hogy árnyékolót, szúnyoghálót tudnak szerelni, az ötletelés nem volt tananyag.
Felhívtam egy ilyen mestert, aki úgy hirdeti magát, hogy: „Ahány lakás, iroda, annyiféle igény, és mindre létezik megoldás!” Innentől kezdve zárójelben odaírhatja, hogy kivéve a róka problémáit, mert vagy redőny, vagy szúnyogháló, vagy macska. A róka pedig menjen a retekbe.

Szóval: Help és Hilfe!

Valaki váltsa meg, legyen olyan tündér a világomat, mert itt fog menten megütni a guta és még az sem vigasztal, hogy aztán párszáz év múlva az utókor a csodájára járhat annak, hogyan tud egy emberi test nem túl hosszú idő alatt múmiává aszalódni mindenféle kegyszerek és zsolozsmák nélkül úgy, hogy még afrikkal sem kell kitömni.

(A fenti két kép csak illusztráció. Az én kicsi terroristáim közel sem ilyen egyszerű esetek.)