Az Újpest FC elhatárolódik Mészöly Kálmán korábbi válogatott labdarúgó és szövetségi kapitány, jelenleg a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökségi tagjának csütörtöki kijelentésétől. Mészöly egy esti tévéműsorban úgy fogalmazott a Magyarországon játszó afrikai idegenlégiósokkal kapcsolatban: "épphogy lejöttek a fáról Afrikában, és már írják is alá a szerződést."
ÁLOM
Nehéz napom volt, ideje lesz kicsit csicsikálni. Holnap nem kell robotolni. Ünnepelünk. Mit is? Állami ünnep? Vallási ünnep? Mindegy. Nem megyünk dolgozni. Helyette kifekszem a napra, mert sárga vagyok az irigységtől, ha a barátnőmre nézek. Ő már ma is rézbőrrel jött haza a birtokról, holnapra már kreol lesz, pár nap múlva, meg mint a néger. Muszáj tennem magammal valamit. Ezt a felsőbbrendű fehér bőrt viselni nem az igazi. Beszélni róla, kérkedni vele, no, az igen. Az teljesen más.
Lefekvés előtt megiszom egy kis pohár vörösbort. Dél-afrikai. Hiába, tudnak ezek a bokszosok. Elálmosodom. Pillanatokon belül már pereg is a film...
Álmomban kék vagyok. Nem világoskék, nem sötétkék, kék. Talán egy mikulányi enciános beütéssel. Semmiben sem különbözöm a többi földlakótól. Amióta cáfolhatatlanul bebizonyosodott, hogy a Nagy Lujzi egyik nyakláncának valamelyik gyöngyszemén élünk, mindenki számára elfogadottá vált, hogy azonos világnézettel kell bírnunk. Az én kiskönyvembe is be van írva a megfelelő rovatba (mint mindenki másnak), hogy vallása: „zsidrefkatáns pro lujz”. Csak azért volt szükségünk rá, hogy megkülönböztessenek azoktól az élőlényektől, akik a Szíriuszról jöttek. Ők is kékek, nekik is ez a vallásuk, csak nekik nincs beírva. Utálnak is bennünket miatta, mert így mi életünk folyamán több tintába kerülünk. Holnap ünnepelünk. A Nagy Lujzi Napja lesz, február harmincötödike. Ez a hónap a negyedik az évben. Negyedik a nyolcból. Félévforduló. Napéjegyenlőség. Delelőkor általános mulatozás. Ekkor mindenki számára kötelező megházasodni. Azt vesz el és ahhoz megy hozzá mindenki, akit akar és akihez akar. Napnyugta előtt ugyanis kötelező válóperi tánc következik. Elválni is muszáj. Ez valami őskövületi kultusz – még abból az időből, amikor állítólag országok és határok is léteztek a bolygógyöngyön, – de legalább buli van. Ekkor személyi számot is cserélünk egymással. Könnyen megtehetjük, hiszen mindenkié kivétel nélkül három egész tizennégyszázaddal kezdődik. Idén valamivel több lesz a kaja, mint tavaly volt. Valaki elnézte a postázást és kicsit több élelmiszer került a száraz éghajlatra, mint az szükséges lett volna (ezt a környéket a réges-régi leírások alapján azt hiszem, Etiópiának hívták). A frigóik tele vannak, nincs már hová tenniük a felesleget, hát most visszaküldték.
Csrrrrrrrrr...
Mi a fene? Hol vagyok? Ja, csak a mókuskerék-gyorsítóm. Lassan felkelek és kimegyek megfürdeni. Amerikai fogpaszta, francia arckrém, velencei tükör. Az utóbbiba belenézek. Egy zöldes szemű, vörös hajú, fehérbőrű, magyar nőci néz vissza rám. De kár. Már azt hittem, pusztán EMBER vagyok.
A teljes munkaidőmet rendszeresen számítógép előtt töltő félvak lévén (hiába van munkavédelmi törvény, se jó monitort, sem védőszemüveget nem kaptam a főnökömtől) lementem szemcseppért a gyógyszertárba. Kedélyesen elbeszélgettem a diplomás eladónővel, akinek a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy a vázolt tüneteimre, - hogy nem látok, hogy olyan érzésem van, mint akinek egy marék homokot dobtak a szemébe, hogy csillapíthatatlanul hull a könnyem és hogy az a két vörösen égő golyó a szemem szerves alkotója - milyen löttyöt is adhatna. Említettem neki, hogy mint szakmafüggő nagy kényszer reklámzabáló, láttam a tévében (vagy inkább hallottam), létezik egy gél állagú izé, ami jó lehet ilyenkor. Mondtam is a nevét, pedig a névmemóriám valami csapnivaló egyébként. Erre ő felkínált hat ilyen címen futó készítményt és kérte, hogy válasszak közülük. Kértem, adjon nekem egy koncentrátumot, meg egy hígat, amit a táskámban mindig magamnál tarthatok. Nem volt rövid menet, de a végén elém tett kettőt és mosolyogva tudakozódott afelől, hogy ezekre gondoltam-e? Mondtam, hogy amíg meg nem tudom kérdezni az orvosomat, vagy a gyógyszerészemet, addig ezek is meg fognak felelni. Már csak fizetnem kellett.
Az árat meghallva elővettem a pénztárcámból az éppen nálam lévő legnagyobb címletű bankjegyet és szomorúan pislogtam rá, fájón búcsúzkodva tőle. Igen ám, de a hölgy némi apróra is igényt tartott. Én, nagy vaksin kitapogattam a tárcám zsebéből egy nagyobbacska méretű ezüstös fémpénzt, meg egy kisebb rézszínűt. Gondoltam, ez sacc/kb 70 forint lehet. Belehelyeztem a kistányérba. 
