Márton napja zárta le az áprilisban, Szent György napján induló gazdasági munkákat, ilyenkor kóstolták meg az újbort és vágták le először a tömött libákat.
Márton-napot mind a népi kultúra, mind a keresztény kalendárium jeles napként tartotta számon. A népi kultúrában gazdasági határnapnak számított a nap, a félszilajon, vagyis a tavasztól őszig legeltetett, télen pedig istállóban tartott állatok beterelésének hagyományos időpontja volt november 11-e. Ilyenkor a pásztorok – kezükben vesszővel – végigjárták az állatok gazdáinak házait, köszöntőt mondtak, cserébe pedig ajándékokat kaptak. A gazdasági szerepen túl népi hiedelmek is kötődtek az ünnephez: a disznóól tetejébe ágat szúrtak, hogy megvédjék az állatokat a pusztulástól, tavasszal pedig ugyanezzel az ággal terelték ki a malacokat.
Az ünnep az őszi munkák (szüret, kukoricafosztás) lezárulásával induló és a Katalin-napig tartó kisfarsang idejére esett. Országszerte lakomákat és bálokat rendeztek, ilyenkor kóstolták meg először az újbort és vágták le a libákat, az úgynevezett mártonludakat. A közhiedelem úgy tartotta, „aki Márton-napon libát nem eszik, egész évben éhezni fog”. Az elfogyasztott szárnyasok csontjaiból jósoltak, a fehér és hosszú csont havas telet, míg a barna és rövid csont enyhe telet jelentett.
A középkorban Márton napja az egyik legnépszerűbb ünnep volt, a népszokások egészen a 20. század közepéig éltek, napjainkban pedig a Márton-napi libafogyasztás éli reneszánszát.
Amennyiben követni kívánjuk a hagyományokat, úgy 11 hó 11-én, 11 óra 11 perckor tálaljuk a frissensültet!
(www.unnep.eu)
No, ebből mi sem maradhatunk ki! Már csak azért sem, mert ugyan sem disznónk, sem betakarítanivalónk nincsen, ellenben a liba igen finom.
Csakhogy a selejtes városlakónak, aki magának nevelni nem tudja, annak a piacon kell beszereznie Marci jószágot. Eddig még nem is lenne baj, hiszen rogyadoznak a polcok a hízott korpuszok súlya alatt, ám az áruk nem a mi költségvetésünkre kalkuláltattak. Sebaj, akkor sem maradunk idén sült nélkül! Ha a fene fenét is eszik, mi ludat fogunk!
Tegnap a baromfira szakosodott hentes bácsit kiforgattam a készletéből, mármint abból, amit libanyakakból halmozott a pultjára. Bőrőst, nem szakadtat, szép, töltenivalót. Ebből készül nálunk az az elemózsia, ami a „tuszkulusz” nevet kapta a keresztségben. Mert töltött libanyak, ugye, bárkinek kerülhet az asztalára, ámde tuszkulusz?!
Most kiadom a családi titkot és elmesélem, hogyan készül:
Kellő számú libanyakról (fejenként eggyel kalkulálok egy személyre, de kiadóssága míján lehet, hogy abból még vacsorára is jut) puszta kézzel lefejtegetjük a bőrt. Ez az eljárás pront egyszerű, épp olyan, mintha egy zoknit húznék le egy gyerek lábáról. Persze, nyúzgálás közben kifordul, de ez is a cél, mert akkor már csak egy mozdulat kell és megszabadíthatom a gigától is – tudjuk, ez az a szerv, amit a dalban a rátóti legények nem fogtak elég erősen és a nevezett jószág így elgágintotta magát – nekünk pedig a továbbiakban sem a gigára, sem a gágára nincs szükségünk.
Az ily módon "lehámlasztott" bőrnek aztán az egyik végét bevarrjuk – nálunk ezek a sebészeti feladatok a Newl feladatkörébe tartoznak – így nyerünk egy zsákocskát. Ebbe töltjük a darált pulykahúsból, apróra nyeszetelt csirkemájból, gombából és zöld petrezselyemből összetrutymákolt, megfűszerezett keveréket (az arány: fele hús, fele pedig a többi anyag, nehogy túl kemény legyen a végeredmény). Jó sok fér bele, mert a bőr elasztikusan képes tágulni. Amikor már többet nem tudunk beleszuszakolni, újra tűt és cérnát ragadunk, majd mintaszerű pelenkaöltésekkel behegesztjük a nyakica másik végét is. Amikor az összessel végeztünk, tepsibe tesszük, fóliával takarjuk és mehet a sütőbe. Zsírok nem kellenek sem bele, sem alá, mert a nyakbőrökből annyi sül ki a végére, hogy ínségesebb napokra, kenyérre kenni is jut. A sülés végén egy pár percre levesszük a fóliát és készre pirosítjuk a hurkákat, vagyis a tuszkuluszokat.
A sültek mellé libazsírral loccsintott krumplipürét, valamint apró, savanyított cukkínit és patiszont tálalunk.
A nyak csontos-húsos részéből pedig (felszaporítva egy fél kilónyi elnegyedelt libaszívvel) egy igen finom leves készül, aranylóan, sok zöldséggel, grízgaluska betéttel.
Szóval, lesz nekünk is Márton napi libaebédünk, méghozzá kétfogásos! Nyami! Talán sütök mellé egy kis meggyes piskótát is, amit most tanultam a húgomtól. Mert ha lúd, legyen kövér - de legalábbis sütit együnk utána.
Akinek kedve támadt a fentiekben leírt eledelhez – és még be tudja szerezni a hozzávalókat – igen jó étvágyat kívánok!
