Nekiláttunk a tatarozásnak. Igazán mókás, vidám dolog. Soha nem gondoltam volna, hogy az előttünk itt lakók mily csuda dolgokat rejtegettek a tapéta alatt. A falra ragasztott papírok lehúzkodása után elénk tárult a szépség. Zöld volt. Szerintem direkt, mert az olyan nyugtató szín. El is kellett, mert meglátva a sok lyukat, valami enyhe tikkszerű dolog vette át az uralmat a vegetatív idegrendszerem felett. Ugyanis a szín ráadásul olajjal volt festve. Igazi szocreál, eredeti buhera mátrix.
Már második napja tart a dili, minden poros, gipszes, malteros, mocskos és rengeteg a kupac, amit akadályugrásokkal kell leküzdenünk, ha a lakás egyik szögletéből el szeretnénk jutni a másikig. Egyből eszembe jutott legutóbbi hasonló megmozdulásunk, amikor lakást cserélve otthonomnak szerettem volna tudni ezt a dobozt, ahová bepasszíroztam a családomat. Merthogy én néha a legtréfásabb ötleteket eszelem ki – és azon nyomban neki is állok megvalósítani. Végül is minek elaprózni a dolgokat? A hosszú tervezgetés tiszta időpocsékolás. Nem? Mondják, a hezitálás a tett halála – vagy valami hasonló.
Eszembe idéződött újra, hogy a költözködés a legszebb kihívások egyike az ember életében. Azt már megbeszéltem önmagammal, hogy ez nem probléma, hanem csak egy megoldásra váró helyzet. Azonban az biztos, ha ezt ép ésszel túlélem, akkor én az a fajta macska vagyok, akinek nem hét, de tizenkét élete van és ez a cirkusz legalább ötöt elvesz belőle.
Azzal kezdtem, hogy két kupacba szedtem a kacatjaimat, „kell – nem kell” alapon. Pár órai pakolgatás után egyszer csak azt vettem észre, hogy a „nem kell” halomból szépen, lassan minden visszamászott a „kell” rakásba, hiszen mindegyik kis apró vacaknak története van, nem véletlen, hogy eddig őrizgettem őket. Kezdhetem tehát elölről, de mi alapján szelektáljak, hogy a végére ténylegesen két kupacom maradjon?
Egy pár adag valóban kidobandó szemetet kitettem a bejárati ajtó elé, hogy majd ha jönnek a kukások, leviszem. Úgy négyzsáknyi lehetett (kár, hogy nem gyűjtöttem össze még többet). Mit ad ég? Ellopták. Úgy gondoltam, nem teszek feljelentést az ügyben.
A lakásomban egyre kisebbek a közlekedésre alkalmas sikátorok és ezzel arányosan nő a dobozok száma. Totális a káosz. Azt hittem, hogy annyi dobozzal, ami nekem van, a Parlamentet is el lehet szállítani. Tévedtem. Mire a könyveim becsomagolódtak, el kellett kezdenem azon gondolkodni, hogy honnan kunyerálhatok még kartonokat, hiszen az edények, a tányérok, a poharak és mindenféle háztartási masina még ott feszített a régi helyén. A ruhák, ágyneműk és textiljellegű bigyók még érintetlenek voltak. Meg a vackaim. Az is volt vagy félszobányi. Nem beszélve a dedeméiről, aki földúlt arccal, kicsit piroskásba hajló szemekkel, zilált hajzuhataggal megjelent két toronymagasra rakott doboz között és elfúló hangon közölte: „anya, bármi lesz is, a plüss állataim közül egyet sem dobok ki!” – és csendben kicsit folytak a könnyei.
Amikor pedig már mindent sikerült elég jól elbarikádoznom, eszembe jutott, hogy a két hatalmas mélyhűtőm a lakás legtávolabbi pontján érintetlenül állt. Hogy is jutott volna hamarabb eszembe, hiszen kinek volt akkor tájt evésre ideje és energiája? Lelki szemeim előtt már láttam, ahogy a jégszekrényekből kiolvadó víz szépen, lassan elárasztja a dobozaimat. Hurrá!
A hab a tortán, hogy a házban felújítási munkálatok kezdődtek. Ennek első mozzanataként a főbejárat lépcsőit szétszedték. Kiírták, hogy „közlekedés a hátsó bejáraton”. Ja. Az csak kicsivel kisebb, mint egy normál szobaajtó, de legalább jó tekervényes úton lehetett oda eljutni. Sebaj, majd én megtalálom a megfelelő megoldást – gondoltam – hiszen problémák, mint tudjuk, nincsenek. Elképzeltem, majd mindent kidobok a hetedikről és utána ugrom. Talán a franciaággyal kezdem, és ha kis mákom van, a végén én is azon fogok landolni. Az pedig, hogy a helyemre költözők hogy jönnek majd föl, már nem az én dolgom. Szerintem, csak jó célzó érzék és elég nagy csúzli kérdése az egész.
Szóval, most tatarozunk. A falat szétkapartuk, legletteltük. Úgy terveztük, először azt a sarkot festjük ki, ahová a konyhaszekrény kerül, hogy miután beillesztettük a helyére, magába nyelhesse az edényhegyeket. Ekkor adódott pár apró malőr. A villanyvezeték a szekrény háta mögött egy sínben fut, amitől a bútor nem feküdhet rá a falra. Megoldanánk, bár még nincs rá elfogadható gyógygondoltaunk, mert azt mondják az okosok, hogy az áram nem túl egészséges, ha vizet kap. Márpedig máshol nincs hely, csak a csap fölött.
Sebaj, amíg a módszert megálmodjuk, addig a szekrényt tartó lyukakat befúrjuk a falba. Oda is mértük, hogy minden stimmelhessen. Úgy is lett. A lyukak helye teljesen oké, éppen csak a szekrény nem fér be. Jó pár centivel szélesebb, mint a helyiség, ahová kerülne.
Sebaj, amíg erre is megszületik a megoldás, lefestjük a helyét. A Newl éppen most káromkodik akkorákat, hogy egy részeg bengál matróz bámulattal nézne fel rá. Ugyanis a festék nem tapad az olajos falra, hiába smirglizte tegnap szakadásig.
Sebaj, amíg a módszert megálmodjuk, kicsit még mondogatom magamnak, hogy ez nem probléma, hanem csak egy megoldásra váró helyzet. Mert problémák, mint tudjuk, nincsenek.
… Szerintetek milyen lehet jurtában lakni? …Barlang? …Faodú?
