Ma reggel a Lehel piac mellett nagy madárgomolyt láttam. Valami földre kiborított ételmaradék körül sürgölődtek a galambok. Szürkék, kékek, tarkák. Egyszer csak egy szép, hószín madárra lettem figyelmes. „Una paloma blanca” – gondoltam magamban, – de szinte azonnal felfigyeltem még három ugyanolyan szárnyasra. Nem is a vakító fehérségüket furcsállottam leginkább, hanem azt, ahogy köröztek a levegőben, ám nem szálltak le a többiek közé. Néztem őket egy darabig, amikor is ráébredtem, hogy ezek bizony sirályok! No de kérem! Sirályok? A piac mellett? Ételmaradékra? Aztán közelebb merészkedtem hozzájuk – egy cseppet sem zavartatták magukat – és úgy, de úgy szerettem volna, hogy valamelyikük egészen közel hozzám (esetleg a vállamra) telepedjen le, de sajnos, e vágyam nem teljesült. Mindenesetre addig csodáltam őket, amíg kis híján megint csak el nem késtem a munkából.

Hátrahagyva őket eszembe jutott, amikor vagy két éve nyáron, a Ferenciek terén „üdvözölt” az egyik magasan szálló viharsirály. Ezek a madarak jóval nagyobb testűek, mint a mostani dankák – és a nagy testnek nagyobb a beltartalma is.
Én, mint amolyan Hófehérke, a forró nyárban egy jócskán dekoltált pólót és egy hosszú, szintén hószín vászonszoknyát viseltem. A kezemben táska, a fejemen semmi. És akkor jöve a madár, aki gondolta, itt az idő, hogy könnyítsen magán. A fejem fölé érvén ezt mintaszerű pontossággal meg is cselekedte. Hát, minden túlzás nélkül állíthatom, engem tetőtől-talpig beterített úgy negyedliternyi sirály emésztési végtermék, ami ráadásul elegendő magasságból küldve még kisebb tócsákra is fröccsent rajtam. A fehér ruhám tehénmintássá vált, a vörös hajamban szürke, erősen texturált melírcsíkok keletkeztek, de még a táskámba is jutott a masszából. Én csak álltam ott és alig hittem, hogy mindez valóban megtörténhet. Még jó félórányira voltam az otthonomtól úgy, hogy a maradék utat buszra szállva kellett megtennem. A hetesen aztán megpróbáltam az emberektől legtávolabbi zugba húzódni, de majdnem biztos voltam abban, hogy mindenki mindent lát rajtam, azt is tudják, mifélék a foltjaim és tán még a szagot is érzik. Szinte sírva hívtam föl életem mézét, hogy jöjjön elém a megállóba és szenvedjünk együtt hazáig, mert én ezt egyedül ép ésszel nem fogom túlélni. Ki is jött értem, hazavitt, ahol is mindenkit félrelökve, azonnal behúztam a fürdőszobába. Máskor is képes vagyok hosszú ideig piperészkedni, de amit akkor műveltem, az túlment minden tűréshatáron. Vagy ötször mostam hajat – a ruhámat kétszer főztem ki, a táskám azonnal a kukába került – a fürdést pedig csak akkor voltam hajlandó abbahagyni, amikor a bőröm már úgy kiszáradt a több kilónyi szappan kenegetésétől, hogy szinte vártam, mikor tudom magamról egyben lefejteni és kibújni belőle. Tisztának még napokon keresztül sem éreztem magam, csak rágondoltam a történésekre és azonnal éreztem a szagot is. Broáf….
Ám a családom nagyon rendesen bánt velem. Dédelgettek, vigasztalgattak, a kedvenc ételeimet, italaimat tették elém, nagyon nagy szerencsét jósoltak nekem és csak egészen diszkréten – amikor azt hitték, hogy nem látom őket – tört ki belőlük a könnycsorgatóan fuldokló röhögés.

Szóval, talán mégiscsak jobb, hogy ma reggel csak távolabbról szemlélhettem azokat a sirályokat.