Utálom a bankokat. Nemcsak azért, mert szociális helyzetemből adódóan (nem voltam jókor, jó helyen) nem az én világom, hanem azért is, mert utálatosak.
Régebben írtam már az egyikről:
http://rokica.blog.hu/2008/08/21/na_ma_gyonyoru_napom_volt
Ma megpróbáltam befizetni pénzt az Erste bank Dózsa György úti fiókjában (már tettem ezt náluk korábban is, így az összes adatom szerepel a gépükben).
Ismétlem: BEFIZETNI!
Déltől várakoztam az üres pénztárfülke előtt, mert a pénztáros valahol kolbászolt. Gondolom, a teremőrrel együtt kóstolgatták a hazait valahol hátul. Húsz perc elteltével az egyik maffiózó bróker külsejű egyén felállt, majd elment hátra szólni nekik, hogy talán előkerülhetnének, mert a kedves kuncsaft (ez én voltam) már hangosan dobol a pulton és a nála lévő aprópénzt fél méter magasról csorgatja az asztallapra.
Na, jöttek is szépen sorban, de egyáltalán nem sietősen – viszont igen nagy keziccsókolomot köszönve.
Amikor végre a főpénztáros elé járulhattam, mondtam, befizetnék ezervalahány (minő iszonyat összeg) forintot egy számlára és elétettem a papírt, amin a kedvezményezett adatai szerepeltek. De közben azt is elárultam, hogy egy fia igazolvány nem sok, annyi sincs nálam. Gondoltam, nem is kell, mert nem pénzt kérek, hanem BEFIZETNI akarok. Sőt, én akarok BEFIZETNI, akinek az összes adata már szerepel a rendszerükben.
Nem lehet! – mondta. Szigorú előírás, nem lehet és kész. Hátha nem is az, akinek mondja magát.
(És akkor mi van, faszkalap hülye pasi?)
Az OTP-ben ilyenkor semmit nem kérdeznek. Add a pénzt, oszt fuss. Ennyi. És ez az én olvasatomban normálisabbnak látszik.
Fél egy után tíz perccel már vissza is értem az irodába. Ráment az ebédidőm. Utálom a bankokat.
