Embermesék rókaszemmel

A tücsök egész nyáron át
fölolvasó körútra járt.
Hallgatta harcos énekét
s tapsolt neki a hangyanép,
hisz elmondotta akkurát,
hogy fejlődünk, de akkorát! –,
s hogy dalos ő,
és ifjak-vének
lelkében van visszhangja
ének-
ének,
s e visszhangnak őbenne van
visszhangja –
így él testvérként a tücsök
s a hangya.

 

Aztán a nyár tovasuhant
– tán dokumentálódni ment –,
és hótól fehérlett a hant,
s nem visszhangzott daltól a csend,
s tücskünk csücsült
a blokk-lyuk padlatán,
s várta a jótevőt,
ki enni adna tán,
és künn három műszakban
havazott,
s epedte ő a
tavaszot.

 

Epedett hát, és ezalatt
összegondolt tücsköt-bogarat,
és megvallotta tücsökül:
nem kenyere a gyomorűr,
s hogy itt valamit tenni kell,
mivelhogy enni kell,
s mivelhogy néki ennie
közérdek –
megvan! – fejet föl, mellet ki, hasat be,
és nem hajtani térdet!
S egy befagyott ér mentibe
a főhangyához ment, íme.

 

Ám alighogy beért a lába
a főhangyai előszobába,
elébe állt a főhangyai titkok őre,
és kérdé tőle:
– Kicsoda ön?
– Tücsök vagyok, a hangyák dalos
tücske!
Hírem-nevem
és társadalmi szerepem
nem éri tüske!
S a titkár kérdé:
– Mit akar?
S mivelhogy intézményünk nem afféle
só- vagy hangyasav-hivatal,
hozzon be előbb minden szükséges
aktát!
És ezzel tücskünket kirakták.

 

És elloholt az istenadta,
s hogy megszerződött minden akta,
hol meg volt írva: himleje
volt-é, s nő-é vagy hím neje,
s a szomszéd szúnyogra nem orrol,
s mi a véleménye
a Nagy Francia Revolúcióról,
és kijelenti-e kemény
szóval, hogy nem
tücsökevény,
s a dalolásra mi vitte rá,
etceterá, etceterá –
mondom, hogy mindez szépen
ott szunnyadott belső zsebében,
a befagyott ér mentibe
a főhangyához visszament, íme.

 

S a főhangya fogadta végre,
s ő előadta, hogy mivégre,
miért, mivel, hogyan, gyanánt,
s kérvényezett napi ötszáz gramm
hangya-banánt.
– Mert az én munkám alkotó,
nem ilyen-olyan munka!
bennem érik dallá a szó,
hogy ismerjünk magunkra! –
mondá, s elhallgatott.
És a főhangya vette át a szót:
– Kétségtelen, az ön éneke kell!
Ön azért dalos, mert ön énekel,
s ön azért énekel, mert ön dalos,
ön egy lelki műbútor-asztalos,
s működik a felül-
építményen belül,
egyszóval: tükröz,
hozzáadja a valóságot a betűkhöz.
Mint látja, én önt meg próbálom
érteni – nos, kérvényét approbálom.

 

S a befagyott ér mentibe
a tücsök hazament, íme,
és ült szobája padlatán,
és gyújtott dalra dal után,
és elmondotta, hogy a hangya-
életeknek ő a visszhangja,
és visszhang-dalai a lelkek
kuckóiban visszhangra lelnek,
visszhangoktól visszhangos a világ,
s az ő szavától hevül át
minden, ami hevülni képes,
mert ő szerfölött tehetséges.
 

A statisztikám szerint szinte naponta akad, aki azért jön a blogomra, hogy elolvassa Bencze Imre úr örökbecsűit, az Ékes, édes apanyelvünk-et.

ITT
és_ITT

Most az elsőt megtaláltam meghallgatható formában is, Sinkovits Imre előadásában.
Jó szórakozást kívánok hozzá!

Itt_pedig_a_hangfelvétel_található

Budapesten született. A budapesti Radnóti Gimnáziumban érettségizett. AZ ELTE-n fizikusként szerzett diplomát. A kaliforniai egyetemen doktorált. 1996-ban a budapesti Közép-európai Egyetem környezetvédelmi tanszékének professzora. 2002 óta részt vesz az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének (IPCC) munkájában. 2007-ben az IPCC kutatójaként Nobel-békedíjat kap. 2007-ben a budapesti Közép-európai Egyetem éghajlati és fenntartható energiapolitikai kutatóközpontjának vezetője. 2008-ban tudományos munkásságáért a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést kapta. Férje Ürge László, négy gyermekük van. Hobbija: tájékozódási futás, színház.

A_Nobel_díjas anyuka

... Ám ez nem hír.

A hír az, hogy Hajdú Péter mennyit fizet Sarka Kata menyasszonyi ruhájáért?
 

…Kamuti Jenő MOB-főtitkár a Nemzetközi Fair Play Bizottság elnökeként még frissiben tudatta: nem tartja szerencsésnek, hogy egy korábban doppingvétségen ért sportoló induljon az olimpián. A hazai küldöttgyűlés mint illetékes testület azonban jogi akadály hiányában Fazekas akkreditációja mellett döntött, talán megadva ezzel a lehetőségét annak, hogy a diszkoszvető a "megbántam és szeretném jóvátenni" örökbecsű passzus utóbbi kívánalmának is eleget tehessen. Kamuti Jenő, miután privát véleménye szembekerült a MOB-éval, a hvg.hu-nak a "fair play jegyében" sem kívánt nyilatkozni a döntésről. Annyit azonban elárult, hogy a Fazekas-probléma már "lefutott" ügy (holott a diszkoszvetés dobószám). Röviden még megjegyezte: "Megbeszéltük, és végül is úgy döntöttünk, hogy a jogvédő magatartás legyen az elsődleges, ha már egyszer teljesített minden feltételt, és szabályos volt a felkészülése".

Kiengedném, már hogyne. Dolgozott, edzett, doppingmentesnek találtatott és a szakemberek alkalmasnak ítélték.
Mehessen. Csakhogy, meg ne feledkezzünk már a „jogvédő magatartásról”! Mert az athéni szereplése tisztátalannak bizonyult. Csalt. Hát fizesse ki annak az útnak minden költségét, beleértve az utólagos vizsgálatok anyagi vonzatait és minden mást, amibe került az akkori dicstelen szereplése. Mert annak is lett vona joga, aki elől négy évvel ezelőtt elvette az olimpiai versenyzés lehetőségét azzal, hogy ő ment. Fizesse ki már Peking előtt. Aztán bizonyítson.
 

Gondoltam, ma szórakozom egy kicsit és lejátszom magamnak a "zene" címkével megjelölt kedvenceimet.
Csalódnom kellett, mert egy pár videót levettek a megosztóról, ami ezek helyett csak hibaüzenetet küld.

A francba, YouTube!
 

Előzmény:

esti_mese

az_unikornis_visszavág

Kisfaludy Károly: Óhajtás

 

Volna szárnyam! elröpülnék
Egy kies vidék felé,
S ott pihennék, hol madárhang
Éled s a vig csermelyé,
Mig a hivnek gyönge karja
Édes lángra költene,
És az álmak szép honából
Szebb valóra intene.

 

Ott a berki alkonyatban
Csak mi ketten kedvesen,
Tudva: senki el nem árul
S nem lappang irigy lesen;
Andalogva hü szerelmünk
Szent malasztit érzenők,
S hosszu verseny áldozatban
Bájkelyhét üritenők.

 

Lepje bár a fagy a vidéket,
Nem sóhajtom a tavaszt;
Egy varázslat, bár havaz künn,
Visszahímzi nékem azt:
A derült ég tiszta képe
Hívem kék szemében él,
S nyájas arczin olvadozva
Liliommal rózsa kél.

 

Zsenge szálit a pagonynak
Látom karcsú termetén.
S a virágok illatárját
Beszívom lehelletén.
Könnye harmat, mely vidítva
Titkos búmon ringadoz;
Lelke napfény, s tőle minden
Életkéjre lobbadoz.

 

Ott vidám kedv és szerencse
Tűn fel minden kényivel;
Ott az élet ifjan aggul
S szép álomkényt lebben el.
Édes emlék! drága képek!
Bájitok ha átfutom,
Mily örömmel elröpülnék!
Merre? - azt csak én tudom.

 
The_Unicorn_Song
 

Felkelés, munka, tanulás, ájulás az ágyba. Felkelés, munka, tanulás, ájulás az ágyba. Aztán megint ugyanaz.

Azt hiszem, nagyon fáradok. Estére már csak nézek ki a lyukon, de nem látok semmit. Pedig hányszor próbáltam magammal megérttetni, hogy öreg vagyok én már bohócnak … mégis, csak hányom a cigánykereket és dobálom a flikk-flakkot. Mert a róka megteszi. Mert az olyan. Mert makacs, mint állat.

Mi a hátam ez a kényszer, amitől azt hiszem, hogy ha azt megcsinálom, vagy ezt megtanulom, vagy amazt elsajátítom, akkor több, meg jobb leszek? Mihez képest? Miért hiszem azt, hogy örök életű leszek és abba még "amazok" is beleférnek?

Szerintem, ha meghalok, a síromon is majd ez a felírat lesz olvasható:

"Megszületett,  virágzott,

eltemették. ..... Kimászott."

Brrrrrrrrr…………..

Egy egyszerű kültelki lányka
(Tizenhat éves, jó falat)
"Leszek modell!" Így szólt magában
És egy festőhöz fölszaladt.
Mert megfelelt az arc, a termet,
Így szólt a piktor: "Aktra termett
E karcsú test... e két halom...
Vetkőzz hamar le, angyalom!"
És mert a célhoz ez vezet,
A kis modell levetkezett.

Mit tudta ő, a balga gyermek,
A neveletlen vadvirág,
Hogy fölfedezve már a szappan,
És él vele a nagy világ.
Mert fogyatékos volt a teint-je,
A piktor így szólt: "Ejnye! Ejnye!
E karcsú test... e két halom...
Izé... gyerünk csak angyalom,
Szebb lesz a váll, szebb lesz a kar,
Segítünk rajta csakhamar."

És karon fogta, ahogy illik,
A fiatal, de balga nőt,
A szomszédos fürdőszobába
Diszkréten átvezette őt.
Ott állott martalékra várván
A kád... fenékig csupa márvány!
Ami fürdőnek a jele,
Színültig vízzel volt tele.
Festőnk a kádra mutatott,
Köszönt és eltűnt: "Jó napot."

Elmúlt egy óra meg nehány perc –
A lány nem jön ki. Ej mi ez?
A piktor hosszasan eltűnődik:
"No, most már szörnyen tiszta lesz!"
Benyit, ijedten hökken vissza:
Ott áll a lány, a vizet issza
És keservesen sírni kezd:
"Én nem bírom kiinni ezt!
Ha mindig ennyit inni kell,
A fészkes fene lesz modell."
 

(Kézirattöredék)

 

Megvert az Isten
élettel.
Meg a szerelem:
élnem kell.
Meg a halál is:
félnem kell.
Megvert az Isten
élettel.

 

Meg a poézis
vallással.
Meg a muzsika
hallással.
Meg az éj éber
alvással.
Meg a szerelem
egymással.
 

 

Fekszem, virrasztok
megverten.
Balekség díját
megnyertem.
Ostobaságét,
én, marha.
Lettem ilyen kész-
akarva.
 

 

Lettem, hát lettem,
nyöghetem.
Nincs piros ászom,
tök hetem,
tüdőm akár ki-
köphetem –
lettem és tettem –
nyöghetem.
 

 

Lettem, hogy legyek
végtére
ország-világnak
cégére;
ki tudja, ilyen
cég ér-e
bármit is – járjunk
végére.
 

 

Föld alatt dől el,
nem másutt,
föld felett, füstben –
nincs már út,
akadjon az, ki
megértse,
ne vélje, hogy csak
azért se.
 

 

Függök a légben,
és a föld közt –
választhaték vón jobb
időközt?
Mindegy. Hisz nem én
választék.
Legfönnebb, hogy nincs
választék
 

 

hajamban – ez is
valami.
Ki tud mindent meg-
vallani?
Ki tud mindent meg-
hallani?
Vagyok. És ez is
valami.

Még jó, hogy nem inglisül tanulok:

https://www.youtube.com/watch?v=FQt-h753jHI

https://www.youtube.com/watch?v=cT18LZItBLA
 

Gondolkodás nélkül mondd ki folyamatosan, milyen színűek a feliratok!

:-)))

Ma reggel, munkába jövet az utcán, botra támaszkodva odajött hozzám egy ember és megszólított. Azt mondta, fél lába van és harmadik napja nem evett. Venne magának levest, meg még valamit, de a sarki étteremben minden olyan drága, legalább nyolcszáz forintba kerülne egy menü.
Pénz nem lévén nálam, kivettem a szatyromból a mára és holnapra szánt kajámat (két nagy kefir és négy zsömle) és elfeleztem vele. Erre dúlva-fúlva faképnél hagyott és a „köszönöm”-re kicsit sem hasonlító dolgokat morgott az orra alatt. Utána néztem, hogy vajon kivágja-e a kukába az elemózsiát, amit adtam, de nem tette. Talán mégis egy kicsit éhes is volt.

Bari Károlynak

Mikor már nem ad sem a tenger
sem a föld sem az őserdő mélye
elég eledelt, majd úgy halunk mi meg,
mint a pelikánok a nagy éhínség idején,
úgy halunk mi meg, hogy végső akarásunk
utolsó szomorúságaként saját begyünket
tépjük majd fel, repedtszájú bajtársaink
csillapíthatatlan éhségére, úgy halunk
mi meg, hogy apró darabokban lassanként
etetjük föl önmagunkat, mint a pelikánok,
kikre rádermedt a dzsungel, s csak az marad
miutánunk, amit akkor nagy fájdalmunkban,
mint a pelikánok a tuhadt fülű éjszakába,
nagyon gyönyörűen, halálunkban eldaloltunk.

Osztojkán Béla 1948 - 2008

Ma összeállítottam egy alap puskát.
Természetesen valóságos puskázásra teljesen alkalmatlan, mert – egyelőre – 15 db. A/4-es oldalt tesz ki, sűrűn teleírva. Szinte csak címszavakat tartalmaz, olyanokat, amikhez kapcsolnom kell a körítést. Nincs hát mese, meg köll tanulni cakk-pakk, ahogy van az egészet. És ez csak egy szaktárgy.
Ráadásul a bűz életben nem tudtam puskázni, mint ahogy nem szállok buszra sem, ha nincs jegyem, meg egy doboz cigit sem tagadok le a vámon, mert úgyis én leszek az első, akitől meg fogják kérdezni, hogy „csókolom, miért tetszik úgy reszketni, mint a nyárfalevél és mitől tetszett negyed perc alatt hóemberszerűre őszülni?”

Mi lesz velem rókával, ha képtelen vagyok tisztességesen agyra gyúrni?
Pedig már beruháztam mindenféle memóriajavító étrend kiegészítőre, be is szedtem őket, jót is tettem a gyártóikkal, forgalmazóikkal. Nálam nem hatottak, de nem lehet minden gömbölyű.
Tegnap elolvastam még egy pozitív gondolkodásra sarkalló írást is, ahol elmagyarázták, hogy a gondolataimmal megteremthetek magamnak, amit csak akarok. Én speckó elképzeltem dolgokat, de aztán kicsit dühös lettem, mert ehelyett az anyaggal is foglalkozhattam volna. Este lekáromoltam a Holdat az égről, közöltem a családdal hogy igen rosszul jártak velem, mert szinte csak annyi eszem van, hogy hazataláljak és mindenki adjon föl minden reményt.

Ám mostanra eljutottam odáig, hogy nur nicht besszaren, hiszen visszaemlékezve előző tanulmányaimra, hányszor, de hányszor voltam úgy, annyit tanultam, hogy attól másnak már felrobbant volna a feje, tudtam a vizsga előtt is, meg utána is, csak épp ott görcsöltem be olyannyira, amitől egy béna mukk sem jött ki a torkomon.
Akkor meg mi a kaszakőnek rettegek? Nem?

Mindenesetre asszem, spórolok 6.000 forintocskát, mert ezt nem veszem meg:
http://www.puskazas.net/
 

… Az én életemben is volt olyan alkalom, amikor úgy gondoltam, segítségre lenne szükségem, valaki másnak a segítségére, tanácsára, de leginkább arra, hogy helyettem megoldja a problémáimat.

Évekkel ezelőtt egy nyaraláson összeakadtam egy harcművész pasival (nem szerető, nem is barát, mindaddig „idegen”). Ő a kezembe nyomott egy reklámszatyrot, háromnegyed részig teletöltött homokkal. Ezt a szatyrot kellett cipelnem magammal napokon keresztül mindenhová, ahová csak mentem. Vécére, mosdóba, sétához, kiránduláskor, étkezéskor, bárhová. Éjjel is ott volt az ágyam mellett. Ez a pakk volt az én „problémám”. Bitangul nehéz volt. A harmadik napon azt mondta a srác, hogy jól van, most tegyem le a szatyrot, borítsam ki és lépjek át rajta. Onnantól kezdve, hogy nem volt hozzám nőve, minden sokkal könnyebb lett. Akkor értettem meg, hogy talán nem kellene minden sz@rt cipelni magunkkal mindenhová, sokkal egyszerűbb mihamarabb átlépnünk rajta és hagyni, hadd sodorja el a szél amerre akarja. Mert magától elmúlni nem fog, le kell tudnunk tenni az ilyesmit.
Búcsúajándékba még kaptam tőle egy másfél öklömnyi nagyságú követ. Szép, sima felületűre, köbös formájúra csiszolta valamelyik folyó kristálytiszta vize. Azt mondta, onnantól kezdve legyen az, az én panaszkövem. Ha valami bánt, a kőnek meséljem el. Türelmesen végig fog hallgatni, nem vág a szavamba, biztos lehetek abban, hogy soha, de soha nem fog visszaélni a tőlem kapott információkkal – és éppúgy fog segíteni rajtam, mint azt bárki más tenné.
Azóta ez a kő főhelyen van a polcomon. Néha, amikor elmegyek mellette, ránézek és cinkosan egymásra kacsintunk. Elvégre közös titkaink vannak, maximálisan élvezi a bizalmamat.

Földeáki-Horváth Anna:   Találkozás (részlet)

Önmagammal szembejőve
pár szót váltottunk megint:
hogy mennek most a dolgaink,
mi a helyzet benn és kint?

Megbeszéltük, hogy időnként
megállunk így kettecskén,
figyelmünket csak egymásra
fordítjuk majd: én meg én.

Megnyugtat, hogy van, aki
a világon épp rám figyel,
érdekli, én hogyan élek,
mit csinálok és kivel.

Ritka sajnos, hogy magammal
találkozni van módom,
megszólítani sem mindig
merem, inkább kínlódom...

Csak_a_halott_indián_a_jó_indián

Ab Ovo

Tegnap, mint egy tapasztalatlan, a főzési tudományokat éppen első alkalommal elsajátítani próbáló kezdő, ahogy kell, telibe forráztam a kezemet gőzzel. Azonnal térdre borultam volna imához, ha a belém vágó fájdalom nem ragasztott volna a hideg vizet okádó csaphoz, amely egyedüli jótékony segítségként enyhítette ordító kínomat. A jeges nedűt folyattam jó ideig, de a fájdalom épp csak addig enyhült, amíg ki nem húztam a kezem a víz alól, aztán ismét fájt, lüktetetett, ki akart gyulladni.
Most, hogy egy cseppel többet időzöm az emberi szerkezeteknél, jobban elgondolkodtatott a dolog.
Mert ugye, egyszer leforrázom a mancsom. A fájdalom és hőérző receptorok felküldik az agyba az ingert, az reagál rá, intézkedik és megadja a választ. Én meg visítok. Eddig oké. Ám, ha már egyszer visítok, akkor miért nem lehet abbahagyni a mókát, hiszen addigra már tutira tudatosult bennem, hogy balfék voltam, elbaltáztam a dolgot, meg lészen a kellő jutalmam klassz hólyagok formájában. Nem kell tovább jeleznie, rég elkapkodtam a veszélyes helyről. Ám ez csak fáj, lüktet és ég. Miközben nekem baromira nem teszik ez az egész.
Kinek szól hát mindez? Nekem, rókának, vagy annak, akiről azt hiszem, hogy a róka? Aki reggelente fölkel, megmosakszik, fogat mos, mozgatja az alkatrészeit, eszik, iszik, játszik, imádja a kölkőcéjét, kommunikál, olvas, tanul, dolgozik, vagy üvölt?
Ám tudja-e a róka irányítani azt, hogy pl. égetés hatására a szövetei közé ne szaporodjék föl a szövetközti folyadék? A nyirok feszíti az érintett területet, ami egyrészt fájdalmas, másrészt előbb-utóbb óhatatlanul a hólyag megrepedéséhez vezet. Ekkor jönnek a védelmi funkciót ellátó sejtek és teszik a dolgukat. De vajon befolyásolhatom-e én ezt az egészet? De nem ám. Ez tőlem, rókányi akarattól függetlenül zajlik aszerint, ahogy a Nagy Izé elrendeli és irányítja. Mert azt eldönthetem, hogy egyek-e, lenyeljem-e a csokit, vagy a kacsamájat, de hogy aztán azt a falatot megeméssze-e a szervezetem, abba már beleszólásom nincs. Vagy pl. eldönthetem, hogy reggel milyen szappant kenek a képes felemre, vagy milyen szájvízzel öblögetek fogmosás után, de azt már nem dönthetem el, hogy a szervezetem ne egy esetleges allergiás reakcióval zárja le a köztünk zajló eksönt – és még nagyon sokáig sorolhatnám. Bennem zajlik minden és mégsincs hozzá közöm.
Kinek, minek vagyok hát a lakóhelye, akiről/amiről azt hiszem, hogy én vagyok? Tele lehetek öntudattal, dagadhat a mellem a büszkeségtől, vagy elbujdokolhatok a világ végére, sorolhatom, hogy én, én, én – de ki a veszekedett fene ez az "én" tulajdonképpen azon kívül, aki a Nagy Izé részére megszerzi a tápanyagot, oxigént, vizet és alkalmasint biztosítja a szaporodásához, fennmaradásához szükséges dolgokat?

Agyunk diktál

Testünkben minden az agyunk irányítása alatt áll. A központi idegrendszert az agy és a gerincvelő alkotja, a perifériás idegrendszer az ezeken kívül álló idegrendszeri struktúrákat foglalja magában, tehát az idegpályákat, ingerületátvivő rendszereket és anyagokat. Belső szerveink beidegzése és kontrollja is az idegrendszeren keresztül valósul meg, mint ahogyan a vérnyomásunk, a pulzusunk vagy a szöveteink működése, szabályozása is ettől függ.
Ehhez társul a külvilágból bejutott ingerek feldolgozása, ezekre akarva-akaratlan is reagálunk. Mindezek a folyamatok előre gyártott utakon, funkcionális rendszereken keresztül történnek, melyeknek vannak általános jellemvonásai s egyéni jellemzői is. Rendkívül eltérő lehet, hogy ki milyen módon, hogyan, milyen ütemben és sebességgel s milyen mértékben "alkalmazkodik" a környezethez.

VACSKAMATI VIRÁGJA

Ott állt Vacskamati Mikkamakka előtt. Kicsit sírósan, kicsit nevetősen - egyszóval úgy, ahogy szokott.
- Mikkamakka, ugye te mindent tudsz? - kérdezte reménykedve.
Mikkamakka elég komor képet vágott.
- Egyszer beszéltünk már erről - mondta mogorván.
- Na ugye! - mondta boldogan Vacskamati.
- Mit na ugye! - mérgelődött Mikkamakka. - Akkor megállapodtunk abban, hogy majdnem mindent tudok, avagy majdnem tudok mindent, vagyis hogy mindent majdnem tudok.
- Ez az, ez az, emlékszem - kiáltott Vacskamati.
- Emlékezni azt tudtok - morogta Mikkamakka. - Azazhogy csak emlékezni tudtok.
Vacskamati izgett-mozgott.
- Nem értem pontosan mit mondtál - mondta.
- Nem baj - legyintett Mikkamakka -, nem azért mondtam.
Vacskamati kicsit félénken azt kérdezte:
- Ugye, meghallgatsz?
Mikkamakka ábrázata azt mondta: meg hát.
- Egy kérdésem lenne - folytatta Vacskamati.
Mikkamakka ábrázata azt mondta: elő vele.
- Ugye nekem van születésnapom? - rukkolt elő a nagy kérdéssel Vacskamati.
Mikkamakka ábrázata azt mondta: de még mennyire.
- Tudtam, tudtam! - örült Vacskamati. - Hát mégis igaz.
- Születésnapja mindenkinek van - jelentette ki Mikkamakka.
- Jó, jó, ezt tisztáztuk - komorodott el Vacskamati -, de mikor?
- Hogyhogy mikor? - tárta szét a kezét Mikkamakka. - Nekem például december elsején.
- Neked - mondta fitymálva Vacskamati -, neked ! De nekem mikor van?
- Honnan tudnám azt én? Neked kéne tudni.
- De nem tudom - mondta szomorúan Vacskamati.
Mikkamakka vakarta a feje búbját.
- Ajaj - mondta.
- Azazhogy mégsincs születésnapom - keseredett el Vacskamati.
- De ha egyszer van! - mérgelődött Mikkamakka.
Vacskamati nem tágított.
- Mikor?
- Például ma - mondta sarokba szorítva Mikkamakka.
Vacskamati felvidult.
- Kedden?
Mikkamakka bólintott. Nagy kő esett le a szívéről.
- Tehát minden kedden - virult Vacskamati.
- Azt már nem. Milyen kedd van ma?
- Április tizenötödike, kedd.
- Na, akkor ez az - emelte fel az ujját Mikkamakka -, április tizenötödikén születtél.
- Nem lehetne inkább kedd?
- Hogyhogy kedd? Hiszen kedd van.
- Hogy minden kedden születésnapom legyen.
- Még mit nem! Csak minden április tizenötödikén. Egy évben mindenkinek csak egyszer lehet születésnapja.
- Kár - mondta Vacskamati.
Mikkamakka mélyen elgondolkozott.
- Tényleg kár - mondta aztán, és újra gondolataiba mélyedt.
- De hiszen akkor... - kiáltott Vacskamati.
- Mit akkor?
- Ma április tizenötödike van!
- És akkor mi van?
- Hát a születésnapom!
- Jé, majd elfelejtettem! - ugrott fel Mikkamakka, és felragyogott az arca. - Isten éltessen!
Kiszaladt a tisztás közepére.
- Fiúk - kiabálta -, Vacskamatinak születésnapja van!
Elő is sereglettek mind. Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Bruckner Szigfrid, Aromo, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm. Ott sürögtek-forogtak Vacskamati körül.
- Isten éltessen, Isten éltessen! - kiabálták. Bruckner Szigfrid hirtelen elhallgatott. De olyan feltűnően, hogy a többiekbe is belefulladt a szusz.
- Mi történt? - kérdezte Nagy Zoárd.
- Csak... csak... elég furcsa - mondta Bruckner Szigfrid, és Vacskamatihoz fordult. - Már tizenöt éve ismerlek, és eddig egyszer sem volt születésnapod.
- De ma kedd van - mondta Vacskamati.
- Az mindjárt más! - kiáltott Bruckner Szigfrid. A többiek meg suspitoltak. Összedugták a fejüket, sutyuru-mutyuru. Vacskamati meg úgy tett, mintha nem tudná miről van szó. Pedig hozzá is elhallatszott, ahogy Dömdödöm azt mondja: "Dömdödöm." Ezt pedig csak az nem érti, aki mind a két fülére süket. Vagy még annál is jobban. Merthogy Dömdödöm azt mondta, adjunk ajándékot az ünnepeltnek, akinek tizenöt év óta ez a kedd az első születésnapja.
El is futottak mindjárt. Vissza is jöttek mindjárt. Na, és a kezükben, na lám, a kezükben, odanézz, a kezükben egy cserép virág! Lila is volt, zöld is volt, sárga is volt, kék is volt, csuda egy virág volt.
Úgy hívták: Vacskamati virágja.
Láttátok volna Vacskamatit! Irult-pirult, sápadozott, táncolt, ugrált, sikongatott, simogatta, dédelgette, becézgette, lehelgette a virágját. Igen boldog volt.
Hát így zajlott le az a születésnap.
Aztán elmúlt. Sok kedd elmúlt. De egyik sem volt Vacskamati születésnapja.
A virág meg! Uramfia! Szegény, szegény Vacskamati virágja! Azt hiszitek, törődött vele? Nem törődött. Azt hiszitek, öntözte? Nem öntözte. Azt hiszitek, kapálgatta? Nem kapálgatta. Azt hiszitek, rá is nézett? Nem nézett rá.
A virágnak odalett zöldje, sárgája, lilája, kékje, kornyadozott, fonnyadozott.
Egészen addig, amíg egyszer csak nagy mérgesen azt nem mondta Dömdödöm, hogy "dömdödöm''.
- Hallottátok? - mondta Ló Szerafin. - Dömdödöm azt mondta, hogy dömdödöm.
Hogyne hallották volna!
- Bizony nem gondozza a virágját.
- Bizony nem öntözi.
- Bizony rá se néz.
- Bizony hervadozik szegény virág.
- Bizony kornyadozik.
Így beszélt Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Aromo, Bruckner Szigfrid, Dömdödöm és Szörnyeteg Lajos.
- Jaj, elfelejtettem - sápítozott Vacskamati. - Pedig az én virágom, Vacskamati virágja. Mindig tudtam. Ne haragudjatok.
- Hát akkor gondozd!
- Hát akkor öntözd!
- Hát akkor törődj vele!
A virág hervadt volt, fonnyadt volt, de biztosan nagyon dörömbölt akkor a szíve. Dörömbölt boldogan. Vacskamati meg nekiesett, öntözte reggeltől estig, estétől reggelig, kapálta naphosszat, csak úgy sercegett szegény virág gyökere.
És két nap múlva azt mondta:
- Öntöztelek, kapáltalak, két napja csak veled foglalkozom, mégis kornyadsz, mégis hervadsz! Mi lesz már! Tessék sárgállani, tessék zöldelleni, tessék lilállani, tessék kékelleni!
Na, erre megint összesereglett Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Aromo, Bruckner Szigfrid, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm.
- Mit képzelsz - mondta Ló Szerafin -, hónapokig nem törődtél vele, és most azt hiszed, két nap alatt virulni fog?!
- Zöldelleni!
- Sárgállani!
- Lilállani!
- Kékelleni!
- Dömdödöm!
- Úgy határoztunk - mondta Bruckner Szigfrid -, hogy elvesszük tőled a virágot.
- Jaj ne! - esett kétségbe Vacskamati.
- De igenis elvesszük!
- Dömdödöm - mondta ekkor Dömdödöm.
Csodálkozva néztek rá.
- Azt mondod, hogy kérdezzük meg a virágot is?
- Döm.
Megkérdezték hát a virágot.
- Akarsz Vacskamatinál maradni?
A virágnak szép virághangja volt.
- Igen - mondta.
- De hiszen nem öntözött!
- Tudom - mondta a virág.
- De hiszen nem kapálgatott!
- Tudom - mondta a virág.
- De hiszen rád se nézett!
- Tudom - mondta a virág.
- Aztán meg agyonöntözött.
- Tudom - mondta a virág.
- Agyonkapált.
- Tudom - mondta a virág.
- Sápadt lettél.
- Tudom - mondta a virág.
- Csenevész lettél.
- Tudom - mondta a virág.
- Akkor még miért maradnál nála!? - mordult rá Bruckner Szigfrid.
- Azért, mert szeretem - mondta a virág.
- Miért szereted? - háborgott Aromo.
- Csak - mondta a virág.
Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig látott az örömtől.
- Meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törődöm veled ezután - mondta a virágnak.
A virág meg azt mondta:
- Hiszi a piszi.
És olyan boldog volt, amilyen még soha.

A néhai jó öreg Gaál Mózesre, gyermekkorom regélőjére is emlékezve

Úgy is hívják: Nyergestető;
egyik kengyelvasa: Kászon,
a másik meg, az innenső,
itt csillogna Csíkkozmáson.
Nemcsak szép, de híres hely is,
fönn a tetőn a nyeregben
ott zöldellnek a fenyőfák
egész Csíkban a legszebben,
ott eresztik legmélyebbre
gyökerüket a vén törzsek,
nem mozdulnak a viharban,
inkább szálig kettétörnek.

Évszázados az az erdő,
áll azóta rendületlen,
szabadságharcosok vére
lüktet lenn a gyökerekben,
mert temető ez az erdő,
és kopjafa minden szál fa,
itt esett el Gál Sándornak
száznál is több katonája.
Véres harc volt, a patak is
vértől áradt azon reggel.
Támadt a cár és a császár
hatalmas nagy hadsereggel.

De a védők nem rettentek
- alig voltak, ha kétszázan -,
álltak, mint a fenyők, a harc
rettentő vad viharában.
Végül csellel, árulással
délre körülvették őket,
meg nem adta magát székely,
mint a szálfák, kettétörtek.
Elámult az ellenség is
ekkora bátorság láttán,
zászlót hajtva temette el
a hősöket a hegy hátán.

Úgy haltak meg a székelyek,
mind egy szálig, olyan bátran,
mint az a görög háromszáz
Termopüle szorosában.
Nem tud róluk a nagyvilág,
hőstettükről nem beszélnek,
hírük nem őrzi legenda,
dicsőítő harci ének,
csak a sírjukon nőtt fenyők,
fönn a tetőn, a nyeregben,
s azért zöldell az az erdő
egész Csíkban a legszebben.

Csíkországban, hol az erdők
zöldebbek talán, mint máshol,
ahol ezüst hangú rigók
énekelnek a nagy fákon,
s hol a fenyők olyan mélyen
kapaszkodnak a vén földbe,
kitépni vihar sem tudja
másképpen, csak kettétörve,
van ott a sok nagy hegy között
egy szelíden, szépen hajló,
mint egy nyereg, kit viselne
mesebeli óriás ló.

1965

Több millió forintért váltják meg szabadságaikat a kormányzati apparátusból távozók. Egy-egy miniszter akkor is felvette ezt a pénzt, amikor egyszerűen csak tárcát váltott. A nem kormányzati tisztséget betöltők a szabadságot csak akkor válthatják meg pénzben, ha távoznak munkahelyükről.

A miniszterelnököt, valamint a minisztereket, államtitkárokat, szakállamtitkárokat 40 napos szabadság illeti meg. Kormányzati körökből az InfoRádió úgy értesült, hogy mivel az állami vezetők sok esetben kötetlen munkaidőben dolgoznak, kisebb szabadságaikat ki sem írják.
(forrás: InfoRádió)

Ma, a hét órakor lévő televíziós híradóban példaként hozták, hogy pl. Kiss Péter ilyen jogcímen a tavalyi évben 8.000.000 (azaz nyolcmillió) forintot vett fel. Ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy negyven nap alatt nyolcmillió forint a bére, mert ugye, a szabadságpénz csak és kizárólag a bejelentett munkabér után jár (költségtérítés és ilyen-olyan pénz nem játszik). A többi, már csak hab a tortán.

Nos, irigylem a problémáját.

Mikor váltható meg a szabadság, ha nem miniszter az ember?
Erre vonatkozóan a Munka Törvénykönyve 136. § (1) bekezdése irányadó:

A szabadság megváltása

A munkavállaló munkaviszonya megszűnésekor, illetőleg sorkatonai vagy polgári szolgálatra történő behívásakor, ha az őt megillető szabadságot nem kapta meg, azt pénzben kell megváltani.

Semmilyen egyéb esetben a szabadságot pénzben megváltani nem lehet; ettől érvényesen eltérni nem lehet.

www.munkajog.com/szabadsag.html

Kedden reggel éhgyomorra a Lehel piacon meglovasították a pénztárcámat. Nemcsak az összes pénzem volt benne (ami tulajdonképpen nem is az enyém volt), hanem az összes iratom is. Ahogy az kell, bankkártya, személyi igazolvány, lakcím- és TB kártya, quasi az egész róka, szőröstül, bőröstül, kicsi plasztik lapokon.
Első dolgom a bankkártyám letiltása volt – amit csak úgy lehetett megtenni, hogy érvénytelenítem az egészet, aztán, ha lesznek új papírjaim, másikat igényelek. Oké, ezen túlvoltam, irány a rendőrség, hiszen az egész iratcsomagommal – főleg így nagy tételben – bármikor vissza lehet élni. Teszem azt, a rablovics bliccel a BKV-n, lakást vesz ki, könyvtárba megy (bár ez utóbbinak kicsi a valószínűsége), kibérel egy limousinet, … talán még az a legkedvezőbb, ha külföldre távozik vele és soha többé nem jön vissza.
Elbattyogtam hát a szakadó esőben a kerületi rendőrőrsre, hogy megtegyem a feljelentést. A szerv, kibújván jó meleg fészkéből közölte, hogy sajnos, ő nem tud semmit tenni, jegyzőkönyvet sem tud adni, mert nekik nincs számítógépük, menjek főrendőrségre … vagy ahová akarok. Álmos pilláin láttam, még anyukám is az eszébe jutott, mint lehetőség.
Mit tehettem hát, visszamentem a dolgozómba, ahol mondtam a gazdimnak, helyzet van, nekem most egy nap szabadságra van szükségem, de íziben. Megértőnek mutatkozott, bár a korábban már meglebegtetett útvonal, amit felmenőági nőrokonom jelentett volna, az ő fejében is megfordult, hiszen épp egyedül lettem volna ügyfélértő írástudó az irodában és nekem kellett volna tartanom a frontot. Ám hiába, ember tervez, pandúr végez.
"Hazafelé" tartva (mármint a kerületbe, ahová tartozom) útba ejtettem személyesen is a bankomat, mert az, hogy a kártyámat letilttattam, egy dolog, az viszont, hogy a számlámhoz senki ne férhessen hozzá az irataimmal és az azon lévő hitelkeretet ne utalhassa át a saját számlájára, az meg a másik (mondanom sem kell, hogy a bankszámlaszámom is a tárcámban volt). Zároltatnom kellett tehát az egészet, így aztán most senki, többek közt az új igazolványaim elkészültéig én sem férek hozzá a pénzemhez. Hurrá, cool, nincs egy fillérem sem, még illetékbélyegre sem!
Ahogy ezzel végeztem, irány a főkapitányság. Bementem az ügyeletre, ahol egy szegény kisrendőr szaladgált, mint a pók a falon. Elém nyomott két papírt, hogy egyformán töltsem ki (fénymásolni nem ér, indigó pedig nincs), íjam le, mi történt, hol és miért, meg az adataimat is firkantsam oda, hogy köröztetni tudják az igazolványokat. Többek között kíváncsian firtatták volna azok számát. Nem tudom – mondtam –, hiszen ellopták őket, így nem tudom lemásolni sem. Talán létezik egy nyilvántartás, vagy mifene? … Oké, végre kaptam egy pecsétes papírt, amivel elindultam az okmányiroda felé.
Szinte még be sem léptem, amikor beküldtek egy fülkébe és készítettek rólam fotót (talán már írtam, hogy szakadó esőben rohangáltam egész nap egyik fontos helyről a másikig, esernyő nélkül). Nos, arról a fotóról a saját édesanyám sem ismerne rám. Bescennelték még az aláírásomat is … és még mindig nem hagyták, hogy elmondjam, miért is akarok új iratokat. Mondták, majd a villogó és zenélő csodamasina kiírja a nyerőszámomat, akkor kerülök sorra, ott majd mesélhetek. Úgy egy óra elteltével elérkezett a várva várt pillanat és egy szigorú, szúrósan néző hölgy elé ülhettem, hogy valljak a történtekről. Elétettem a rendőrségi jegyzőkönyvet – amely szerint nincsen semmiféle igazolványom – és kértem, készítene újat. Erre felszólított, hogy igazoljam magam, miszerint én vagyok én. Nem tehetem, nincs mivel – válaszoltam, – azért vagyok itt. De hát ő akkor most minek alapján készítsen nekem papírokat? – kérdezte. Nála is próbáltam célozgatni arra, hogy volt egy személyim, ahhoz készítettek nyílvántartást, fotót, elkérték az összes azonosító akármit anyukám nemétől, nevétől, színétől és szagától kezdve, vettek aláírás mintát és van egy rendőrségi jegyzőkönyvem, ami feltételezhetően igazolja, én vagyok én. Á, nem úgy megy az! – vágta rá a hölgy. Vigyek neki születési anyakönyvi kivonatot, anélkül egy tapodtat sem!
Elindultam hát hazafelé, hogy túrjak egy jóízűt. Fogalmam sem volt, meglelem-e az egyetlen létező, mindent eldöntő papírost. Utoljára akkor volt a kezemben, amikor 14 éves koromban megkaptam az első személyimet. És ha nincs már meg? Utazzam Miskolcra, ahová csak megszületni vitt a mamám a pocakjában, vagy abba a városba, ahol épp akkor laktak a szüleim? Ott aztán majd rám néznek és örömmel fogják mondani, hogy persze, megismerjük, maga volt az a csecsemő, akiről akkor kiállítottuk azt a kivonatot, naná, hogy adunk helyette másikat??? Ám szerencse a kvászban, meglett a fecni. Másnap visszamentem az Önkormányzatra, ahol 4.000 forintért kaptam egy új lakcímkártyát, meg egy ideiglenes személyit.
A TB még hátravan. Azt majd a jövő héten. Addig gyúrok idegre.
Közben azért elgondolkodtam, nem is olyan rég volt, hogy az adóhivatal meghaltként tartott nyilván. Most papírok híján, feltámadottként sem létezem. Most kellene valami "nagyszerűt" lépni és megtapasztalni, mi mindenre lehetnék képes a szellemvilágban. Mert aki nincs, az szinte bármit megtehet.

"Személyi igazolvány, van, tehát én létezem,
Személyi igazolvány, az egyetlen igazolvány
mellyel hitelt érdemlően igazolhatom,
hogy azonos vagyok velem.

Ha eltévedek a forgalomban, vagy
átmeneti zavaromban nem találom a helyem,
Vagy szavamnak mások előtt kell hitelt adnom,
olyankor előveszem,
És minden változást, mely feltüntethető,
én becsülettel beírattatok.
Oly megnyugtató érzés pecséten látni,
hogy egy ideig még érvényes vagyok."

(Bródy János : Személyi igazolvány)

Egy orvostanhallgató szerelmei

 

Bevezetés

Orvostanhallgató koromban
szerettem az anatómiát.
Igyekezettel magoltam
Kiss Ferenc tanár úr atlaszát.

ám a tankönyv, mégha jó is,
csak könyv marad, bármi ritka,
tán magán a bonctan órán
feltárul az izmok titka.

Aztán láttam, kevés ez is.
Az embert élve szeretem.
Az anatómia titkát
megtanítja a szerelem.


Musculus fibularis longus et brevis

Mikor strandra jártunk, úgy néztelek,
mint az, aki lányt először ha lát.
Kamaszok voltunk még, izmosodtunk,
mint a mosolygó szagos háncsú fák.

Szemem ha alakod átölelte,
megtapadt szép, formás lábaidon.
De ha kezem utánad nyújtottam,
tovaszánkáztunk a csillagokon.

Elszakadtunk, mások lettünk aztán.
Mindegy most már, de sajnos kár is,
Utam messze visz.

Ha léptél, lábadon, láttam én is
megfeszült a musculus fibularis
longus et brevis.


Clavicula

Igen könnyű bemagolni:
kis csont, nem összetett holmi.
Néhány perc és ha nem vagy málé:
fejben a nacionálé.

Teste - corpus - S-alakban
végződik két végdarabban.
Haránt fekszik, s nagyobb része
előre, a mellre néz le.

A szegycsontról indul, s máris
bordán tapad, mediális.

S miért kulcscsont?

Ha ideges, vékony ujjam
blúzod szélén keres kaput,
s végre csendben itt megpihen:
fordul a zár, szabad az út.


Oculus

Két fő része van a látószervnek.
Az elsőt - oculus - nevezik szemnek.
Sugarát a fény mindig ide szórja.
A másik, ami ezt mozgatja, zárja,
a szemizom, szemhéj és kötőhártya:
organa oculi accessoria.

A habos agynak termő televénye
rostos idegszárt táplál, hogy elérje
a forma az agyat s az agy a formát.
Ezért rajta, mint gyümölcs, hogyha érik,
a bulbus tágul sötéttől a fényig,
s kiúszik a térbe, mint boldog vitorlás.

És sorolhatnám még nagyon sokáig
a szem részeiről a bonctan mit állít,
s mint pompáznak azok tavaszi színekben.
Meg is tanultam mind, tudom a leckét,
felmondom kívülről, hogy hiba ne essék,

De ha szemedbe nézek, elfelejtem.


Lélek

Leírását a bonctanban hiába keresem:
Görbült térben száguld bennem a világegyetem.

A napokban Jehova tanúi látogattak meg bennünket.
A kedvesem ajtóhoz menve a kopogásukra, két kis öregasszonyt látott a küszöbön tipródni, akik, amikor a feltáruló nyílászáró többé már gátat nem képezett, azonnal megkérdezték tőle, tudja-e, hogy mi Isten igazi neve és hol lakik?
Mire a Nyúl, a tőle már megszokott legnagyobb lelki nyugalommal, mosolyogva közölte velük, hogy persze, tudja! Dezsőnek hívják és alattunk lakik a hatodikon – majd szép csendben bezárta az orruk előtt az ajtót.

Jehova Tanúi szervezete önértkelése szerint ma az egyetlen egyház, ahol "megmentésben lehet részesülni", ezért a Tanúk azonosulnak "Jehova látható szervezetével". Személyes támadásként élik meg vezetőik hitelességének a megkérdőjelezését, meggyőződésük, hogy csak Jehova ellenségei vádolhatják a szervezetüket hamis próféciákkal vagy bibliahamisítással.
A szervezet iránti engedetlenség Jehova iránti engedetlenségnek minősül, ilyenkor a másképp gondolkodónak "baj van a szellemiségével". A tagok "Biblián iskolázott" lelkiismeretét valójában a szervezet elvárásai formálják, és a tagok egymás lelkiismereteként "vigyáznak egymásra." Ha például valamelyik tag a tilalom ellenére önkéntelenül is köszön vagy szóba áll egy elkülönülttel vagy "hitehagyottal", akkor a szemtanú testvérnek ezt kötelessége jelenteni a véneknek. Ha nincs ott más, a "jó Tanú" akkor is vagy magától megy utólag bevallani a tettét, vagy ha ezt nem is teszi, attól fél, hogy egy másik Tanú meglátja (nem Jehovától fél). Ez a rendszer sajnos sokban emlékeztet Orwell 1984 című regényének világára.

(forrás: apologia.hu)