Embermesék rókaszemmel

Szóval, Holdvilág-árok. Valami mesei hely. Szó szerint. A Gyűrűk ura helyszíne, díszlete, a tündék birodalma elbújhat a búsba mögötte.

Pomáztól északnyugatra, mintegy 6 kilométer távolságra a Pilisi Tájvédelmi Körzet délkeleti csücskében emelkedik a Nagy Csikóvár a maga 556 méteres magasságával. Déli lejtőjén vannak a "Tólakok" a jégkorszakból visszamaradt növényritkaságaikkal, és ott húzódik a Holdvilág-árok.

A Dera-patak és a Csikóvár közötti vadonban, a Holdvilág-árok "...fejedelmi temetkezési hely volt. Itt kell keresni Árpád fejedelem sírját" - vallotta Sashegyi Sándor, a pomázi hajófűtõből szorgos tanulással lett nagy tekintélyű régészkutató. Ezt a megállapítását Sashegyi Anonymus gesztájára alapozta: "Árpád fejedelem 907-ben halt meg, és annak a kis pataknak a forrása mellett temették el, ahol később a magyarok megtérésük után megalapították Fehéregyházát."
(forrás: sulinet)

Álomszerűen vadregényes, végigjárása valószínűleg csak száraz időben lehetséges, bár akkor is csak saját felelősségre, hiszen a leomló sziklák állandó veszélynek tehetik ki az arra járókat.
Az árok mélyén három kis erecske öleli egymásba a vizét. A Rétisas forrás kristálytiszta vize indítja, majd később még több hegyi buzgár táplálja a patakot. A vízmosás szabaddá tette a hasadékokban élő fák gyökereit, a megcsusszanó napfény csillantotta sugarát a vastag, süppedős mohaszőnyegen, meseszerűvé téve vele a szurdokot. Valósággal várja az ember, hogy honnan, melyik fa odvából bújik elő egy tünde, vagy egy manó. A kedvesem szerint itt mindenki hívővé válik és érzi Isten jelenlétét. Én pedig tudom, hogy nem túloz egy cseppet sem.
Ám vannak, akiknek ez nem elég. Áhítatos révületünket egyszer csak egy dob hangja zökkentette ki. Kíváncsian mentünk közelebb a hanghoz. A szurdok végéből jött, a barlang felől. Akkor már tisztán hallottuk a sámándob tammogását, amikor elkezdődött a gajdolás mellé. Megtorpantunk.
Héjjááááá…héjjjááááá…ááááá…ááájjjéééé…ááááá…
Őseink tudását add, mer’ kérjük … héjjááááá…héjjjááááá…ááááá…ááájjjéééé…
Sólyom madár repüjjé mán………. héjjááááá…héjjjááááá…ááááá…ááájjjéééé…ááááá….....
… És ütötte a dobot, hogy majd beleszakadt. Tényleg nem ártott volna neki, amiért könyörgött, hiszen az említett tudásból láthatóan egy csepp nem sok, annyit sem sikerült örökölnie, különben nem próbálta volna kézzel-lábbal felverni az erdőt.
Én mindenesetre igyekeztem elkotorni biztonságosabb helyre a huszonegyedik századi sámántól, mielőtt még eszébe jutna szüzet áldozni és én éppen kéznél lennék hozzá. Na! Kéretik nem röhögni! Tévedtek emberek már ennél nagyobbat is! Elképzeltem magamban, ahogy kihúzza zsíros varkocsából a beletűzött csirketollat, majd azt kiömlő forró vérembe mártva rovásírással a barlang falára festi: „Itt jártam, Feri”.
Inkább megmászva a mély hasadék falát körbe mentünk, fölébük kerültünk a kis hídon és onnan hallgattuk az emberi állatkert felszűrődő hangjait. Én kértem életem mézét, énekelje el velem a „Mint a mókus fenn a fán” című alternatív nótát, de nem volt rá hajlandó. Csak legyintett és rázta a röhögés. Azt hiszem, nagyon jól mulatott. Kicsit dühítette ugyan, hogy a fősámán ártatlan gyerekeket cipel magával és azokat próbálja ősmagyar hitre téríteni, de hát én meg azt mondom, mindegyiknek van saját szülője, viselje az a felelősséget amiatt, hogy kire bízza a dedét. Aztán nem tudom, mivé fajult a dolog, megkeresték-e Árpád sírját, vagy elmentek Attila kardja után kutatni? Mi mindenesetre tovább mentünk erdőt járni. Majd még visszatérünk oda is, hátha nincs minden hétvégén dzsembori.

P.s.:
Kicsit utánanéztem, rengeteg a hétvégi sámán és önképzőköri auralátó.
Nem lehet véletlen. Bezárták az OPNI-t, most aztán az összes kint rohangál és próbálja felfújni a fehér gumilovat a seggénél fogva.

„A New Age, az ezotéria jegyében önti a vizet,
Ez egy alternatív szolgáltatás.
Ezo-bio-öko, meditációs vitál, vitál.
Sámán vagyok, igazi sámán, sámán, sámán.
Hallhatod a hangomon, láthatod a dobomon.
Dobom dobom, paripám, paripám,
Dobom dobom, paripám paripám.”
(Belga : Sámán)

Teniszkönyököm van a bal karomban.
Iszonyúan fáj, semmi súlyt nem bír el.

Soha nem teniszeztem, de hogy utoljára ütő volt a kezemben, már annak is emberöltőnyi ideje. Squasht egyáltalán soha.

Ha tenném is, jobbkezes vagyok.

A nap végére a kecsem jelentősen csappant, igen viseltes volt a járásom. Még szerencse, hogy már csak lefelé vezetett az út, egyébként valószínűleg most is ott sírdogálnék egy buckán ülve. Valósággal égtek a térdeim a fáradtságtól. Ekkor jött szembe velünk a paripa, hátán a lánnyal.
Jó kis utat tehettek már meg fölfelé, vidámak voltak és gyönyörűek. Ragyogott a hátas és ragyogott a lány. Amikor mellénk értek, a lovas végtelenül kedvesen megérdeklődte tőlünk, hová vezet az a turistaút és el lehet-e vajon rajta jutni Szentkeresztig? Elmagyaráztuk neki, hogy merre, de kértem, Szentkeresztre, ne próbáljon meg lóval menni! Szörnyű brutális, köves a lejtő, amelyen még gyalogosan sem könnyű lejutni. Még annak sem, aki kapaszkodni tud.
Nem baj – mondta ő – edzi a ló hátát, bírnia kell. Ekkor simogattam meg a paripa homlokát, és Isten látja lelkemet, nagyon sajnáltam, amit tanácsolnom kellett neki. Nagy, fekete gyémánt szemeibe fúrtam a tekintetemet, miközben megpróbáltam a gondolatomat elültetni az agyában: Pakold le, pajtás, ha van eszed! Erre a ló lassan, mint ahogy a vampok szokták, lehunyta a pilláit, majd újra rám emelte a tekintetét. Miután megtörtént az összekacsintás, megpróbálta módszresen felderíteni a kosaram tartalmát.
Akkor már tudtam, hogy ez az erőltetett út a lovas lány szépségét erősen módosítani fogja, mégpedig negatív irányban. Talán a kedvességét is, pedig azzal jobb, ha vigyáz. Ugyanis az addig megtett távot valahogy visszafelé is végig kell járni. Abban padig senki másra nem számíthat majd, csak a lóra.

Amíg a korábbiakon morfondíroztam, felértünk a hegy (egy másik) tetejére. Körülnézvén rengeteg gyalogszedret láttunk. Roskadoztak rajtuk a málnapiros gyümölcsök. Hát, ez az! Málnapiros! Amikor az ember azt hinné, megnyugtathatja, felüdítheti velük kiszipolyozott, agyonamortizált szervezetét, rá kell ébrednie, hogy a szeder éretten fekete de legalábbis sötét lila. Ebben az állapotában viszont még olyan, mintha timsót szopogatnánk. Ettől még a kloaka is csókra áll. Viszont az aljadék szederindák tekerednek, szúrnak, marasztalnak. Olyan helyekre képesek beakadni, ahol biztos, hogy eszembe nem jutna védekezni ellenük. Mint például a kisujjamon lévő ujjbegyembe. Aztán fel is tépik. Olyan, akár ha barracuda mart volna belé.
A kloakáról jut eszembe: Az erdőjáró embernek fel kell készülnie, hogy mergával találkozik. No nem úgy, mint a városi járdákon, de azért itt is akad bőven. Mi is láttunk sok helyütt szép pirosat, tele sommaggal. Nos, nem kis fejtörést okozott nekünk ez a dolog – és mi tagadás, még mindig nem ismerjük a megfejtést. Milyen állat névjegye lehet? Mert az őz, meg a szarvas bogyózik, ez pedig láthatóan nem az. A vaddisznó egészen másmilyent hagy hátra mennyiségileg és minőségileg egyaránt (emez olyan „kismacskányi” volt). Lehetne rágcsáló, de ahhoz meg túl nagy. Nyest? Nyérc? Azok ragadoznak, nem kajálnak somot. Madár? Arra sem jellemző, főleg az nem, hogy módszeresen a sétautak közepén helyezi el a csomagját. Számításba kell venni azt is, hogy az állatnak föl kell érnie a sombokrot. Tehát némileg magasnak is kell lennie. Hullott gyümölcs még nem nagyon van. Hajjaj! Ez csak a somevő erdei zumzum lehet. Esetleg a tyuffaplatty.
Érdekes módon eme végtermékek körül nem bóklásztak a ganajtúró bogarak, pedig máshol szép számban lehetett látni őket. Olyan metálos acélkék színben pompáztak, hogy ha olyat tudna produkálni bármelyik autófényező, hát ő lehetne a király. Lökött bogarak ezek. Ahogy megyünk az úton, azt hihetnénk, valami rovarvész pusztított a környéken, mert csupa tetemet láthatunk. Ám, ha kicsit csöndben maradunk, akkor a korpuszok elunják a színjátékot és életre kelnek, majd arrébb másznak. Vajon mitől ilyen a színük? Hogy egy madárnak se fusson össze a csőrében a nyál, ha látja őket? Hogy azt higgye, fémből van? De a madár tudja egyáltalán, mi az, hogy fém? No és a természet tudta, hogy egyszer majd a metálkék kedvelt fémfesték szín lesz?
Persze, mint minden alkalommal, most is úgy indultunk, hogy teleszedjük a kosárkánkat gombával. Tavaly (vagy előtte?) egyik erdei utunkon rengeteg barna kalapú, világos tönkű és illatos gombát találtunk, alig tudtuk cipelni a szatyrunkban. Úgy gondoltuk, ez csupa kiváló gomba. De olyan sok volt belőle, hogy mire a HÉV-hez értünk, egymásba dumáltuk, hogy nem lehet valakinek akkora szerencséje, hogy ennyi nemes gombát szed alig félóra alatt, ezek biztosan mérges gombák, azért nem szedte le senki más. Addig-addig fűtöttük egymás agyát, amíg az egész egy kukában kötött ki. Aztán otthon elővettük a gomba könyvet – és akkor jött a meglepi. Sikerült abba a csinos, pomázi szeméttárolóba kb. 3,5 kilogramm vargányát és ehető tinóru gombát elhelyeznünk.
Most viszont nem találtunk, csak két darab igen viseltes fenyő tinórut. A javukat már felfalták a csigák. Találtunk még egy kis, élénk narancssárga kupakos, dekoratív minikét is, de róla nem tudom, milyen nevet és természetet kapott a keresztségben. Bár, arra gondoltam, ha egy bolondos róka bolondgombát eszeik, akkor a végeredménynek elvileg jónak kell lennie. Mínusz x mínusz = Plusz! Hah! Itt a megoldás, a rejtvény meg van fejtve, az élet meg van magyarázva!

folyt.köv.

Imádom a Pilist. Ha nem félnék, hogy a Newl féltékeny lesz, azt állítanám, szerelmes vagyok belé. Nyolcéves korom óta tart a románc és egyáltalán nem plátói. Minden egyes találkozásunkkor újabb és újabb beteljesedésekkel kényeztet el. Amióta a kedvesemmel megismerkedtem, őt is belevonom az érzelemzuhatagba, hacsak lehet, együtt keressük a mámort.
A hétvégén ismét telepakoltuk a háti batyunkat madárlátta szendvicsekkel, vízzel, túracipőbe bújtunk, mert látogatni készültünk „anyánkat”.
HÉV-vel eldöcögtünk Pomázig, ott buszra szálltunk és csak a csobánkai elágazásnál szálltunk le. Onnan gyalogosan indultuk fel Csikóváralja felé. Már majdnem odaértünk, amikor egy kerítés állta el az utunkat. Mi ez? A turistaház tulajdonosa lezárta az erdőt. A Newl szerint nemcsak egy lelakatolt kapuval, hanem nyilvánvalóan újabb privatizációval állunk szemben. Azért baromi kíváncsi lennék, hogy természetvédelmi területen hogy a rákban történhet ilyesmi? Á, lükeség, biztosan köztünk ők az „egyenlőbbek”.
Mivel lehetetlenné vált az utunk kedvenc Gyopár-forrásunkhoz – ami mellett egykoron, egy gyönyörűséges, csillagos nyári éjjelen apám körülzsongta anyámat és a nyaralás végén így sikerült hazavinnünk kishúgomat – másik turistautat kellett választanunk. Egy zöldszínű „lópatkó” jelen indultunk fölfelé.
A környéken csupa érdekes nevű terület van, például a Holdvilág-árok, a Szurdok, a remete barlang, a Vízesés, a Mesélő-hegy, a Gyopár-forrás, vagy esetleg Kis Csikóvár, Nagy Csikóvár, Bölcső hegy, Lajos forrás és a Kőhegy. Én mindenestre ebből a szempontból is gyerek maradtam, hiszen egyszerűen elvarázsolnak a mesei nevek, azonnal tündét és manót látok mögéjük. Csak a végérvényesen felnőttek, akiknek a lelkéből már kikopott a varázslat, csak ők nem képesek mindezt már észre venni.
A hegytetőre menet rengeteg gömbölyűre kopott gránittömböt láttunk. Vajon mitől lett ilyen alakjuk? Mert odáig oké, hogyha lefele görögnek, a völgy irányába és elég hosszú az útjuk, akkor kophatnak, de a hegytetőre, fölfelé nem szokásuk az ilyesmi. Márpedig ezek ott voltak. Oda jutottunk a természet eme jelenségének magyarázatában, hogy nyilvánvalóan még a Pannon tenger idején kellet történnie a szobrászatnak. Akkor, amikor még a legmagasabb hegyünk is csak egy mély árok volt a víz alatt. A hegytetőn megláttam a kőtojást. Szerintem évezredek óta áll ott és csak rám várt. Azonnal beleimádtam. Kértem, a Newlat, hogy vinné haza nekem, de nem sikerült rávennem. Pedig mi az a húsz, huszonöt kiló gránit? (Gyanús nekem a pasi, lehet, hogy mégsem szeret?!) Szóval, be kell érnem azzal, hogy ha látni akarom a kőtojást, akkor a lakóhelyén kell felkeresnem, nincs mit tenni.
A hegytetőről aztán, magunkba szívva az erdő illatát, a bugy-bugy madár dalától kísérve elindultunk a Holdvilág árok irányába. Erről a helyről egy külön fejezetben fogok írni, mert ami ott történt velünk, az minden képzeletet felülmúl.
A természeti csoda után újabb emelkedő megmászása várt ránk – egy olyan mélyedés után, amit szerintem ép ésszel nem lehet leküzdeni. Mert épeszű, felnőtt, komoly ember, ugye, nem ül le a fenekére és szánkázik le a porban kb. négy méteren keresztül – vállalva azt, hogy a popóján lévő, addig nadrágnak becézett szövetdarab komoly folytonossági hiányokat fog elszenvedni – másképp viszont ez az akadály lebírhatalan. És ráadásul mi „jó” irányban haladtunk, hiszen ami nekünk lejtő volt, az a velünk szemben jövőknek emelkedő lett volna. Nekünk segített a gravitáció, de azoknak??? Másik út viszont egyszerűen NINCS! Mint ahogy kapaszkodó sem. Még egy kidőlt fa, vagy alkalmas gyökérdarab sem.
Szóval, hogy eljussunk a következő turistaútig, meg kellett vívnunk egy rövidnek a legjobb indulattal sem nevezhető emelkedővel. Kezdetben lehetett úgy 30-35 fokos, később talán mikulányit szelídült. Rólam patakokban ömlött a víz, a pólómból csavarni lehetett. Több szabad végtagom a kapaszkodáshoz nem lévén megpróbáltam a nyelvemmel, fogaimmal is elkapni egy-egy indát, gyökeret, iszalagot. Küzdöttem, mint aki az életért teszi. Eközben Newl jó pár méterrel előttem vágtázott fölfelé. Bármi történjék is, soha, senki többé engem nem tud meggyőzni arról, hogy ennek az embernek nem volt zerge a felmenői között. Látva, hogy lemaradtam, hátrafordult és mosolyogva érdeklődött a hogylétem felől. Majd a rám való várakozás közben a zsebébe nyúlt, elővett egy cigarettát és rágyújtott. Aztán, mintha mi sem lenne természetesebb, göndör füstkarikákat eregetve a tüdejéből tovább ugarabugrált fölfelé az úton. Bakker! Én úgy, de úgy káromoltam a Nagy Mérnök urat, hogy az én összerakásomnál nem fordított elég figyelmet a légzőszervekre, hiszen csak egy vacak tüdővel szerelt föl. Sehol pár darab stoma, mint bármely répának vagy karfiolnak - esetleg akár fotoszintetizálhatnék, mint a legegyszerűbb egyszikűek is -, de lehetne jó kis bőrlégzésem, mint a földigilisztáknak, sőt, ha kopoltyúm volna, kiszűrhetném az ömlő verejtékcseppekből az oxigént. Azonban én sehol sem vagyok e fejlett létformákhoz képest.

folyt. köv.

A kedvesem szerint én egy dilikokárda vagyok – és legfőbbképpen azért kell imádni engem, mert egyetlen normális, épeszű megmozdulásom sincs.
Most nem tudom, szerelmet vallott, vagy válunk?

„A Hannibal Lektűr-attitűd”-nek ígértem, hogy mutatok pár fotót, mire is képes a szépítő művészet.

Bizony, legtöbbször a címlaplányok hamvassága a felrakott vakolat vastagságának a függvénye.

No, nem (csak) savanyú a szőlő, egyszerűen kicsit többet foglalkoztam vele, picivel jobban mögé látok az átlagnál.

Persze, ne tagadjuk, a májam is szép pöttyös. Ezért tudom elképzelni, hogy mit érezhet a pasi, amikor hazaviszi a szépkét, beleörömködnek az éjszakába, aztán reggel felébred a „másik” mellett, akiről a cukormázt már ledörgölte a párna és a paplan.
A legszolidabb képet teszem ide. A többi a linkekre kattintva behívható.

http://mappa-data.prim.hu/data/28/287688a6/69921baf/1.jpg
http://mappa-data.prim.hu/data/28/287688a6/2d1a0fd1/2.jpg
http://mappa-data.prim.hu/data/28/287688a6/49366a32/3.jpg
http://mappa-data.prim.hu/data/28/287688a6/77896eea/5.jpg

Angyalbőrben - sorozat - (1988)

Urbán András honvéd Vasbogdányba érkeztével megpezsdül a laktanya élete: az ügyeskedő és nyughatatlan Urbán minden alkalmat megragad az üzletelésre - és arra, hogy borsot törjön Karády őrmester orra alá. Ehhez jó partnerekre lel szakasztársaiban, a folyton erejét fitogtató Rabóban, az ügyeskezű "feltalálóban", Éderben, a szende szűz Klammerben, a nagydarab Mamutban, a művészlélek Poósban és a többi "olajbogyóban", ahogy Karády őrmester becézi a katonáit. A katonák persze a három testőr jeligéjét is magukénak vallják: "egy mindenkiért, mindenki egyért!" - így aztán számtalan nehéz helyzetből húzzák ki egymást...
(Filmkatalógus)

Az Angyalbőrben című nagy sikerű magyar sorozat a katonaság komikus oldalát mutatja be a legendás hírű, kőkemény szakaszparancsnok, Karády őrmester (Usztics Mátyás) vezényletével.

Angyalbőrben - sorozat - (2007)

Fiatalságunk egyik ékköve volt, Urbán honvéd, Karády őrmester, Nellike, a szép boltos (a boltos szerepkört az új sorozatban zászlóanyai szerep váltja), a szitakötők és a bakák kalandjai. Most újra átélhetjük a régi történetet. Szombaton a budai Várban megalakult a Magyar Gárda. "Olajbogyók, vigyázz!"

„A Magyar Gárdába aspiráló mintegy 2 ezer személy között egy óvodás is van. Aki ahelyett, hogy apró barátaival rúgná a labdát, nemzetéért akar tenni, mert érzi, hogy népe válságos helyzetben van. A hasonló szellemiségű utánpótlás neveléséről mindenestre a Jobbik is gondoskodna.”
(Index)

Az újonnan megalakult Magyar Gárda a katonaság komikus oldalát mutatja be a legendás hírű, kőkemény operettparancsnok, Usztics Mátyás vezényletével.

p.s.:    A párom és én, speckó, Magor boltban vesszük a kindertojást és a Vegetát.

Nem várhatjuk el, hogy csak úgy ölünkbe hulljon a pénz, valamit tenni kell érte, sőt nem árt, ha kreatívak vagyunk, hiszen egy ötlettel felvértezve akár a világot is meg lehet váltani. A BusinessWeek legújabb összeállításában olyan embereket mutat be, akik "véletlen-vállalkozók", webnaplójuk egy igencsak újszerű ötlettől vezérelve egy csapásra népszerűvé vált, így természetesen busás hasznot szerezhettek az oldalukon elhelyezett reklámok révén.

A 13 szerencsés véletlen folytán sikeres vállalkozóvá avanzsált blogger közül a BusinessWeek Eric Nakagawa esetét emelte ki. Az ő karrierje idén januárban vette kezdetét, ekkor került fel saját honlapjára a hírnevet hozó kép, melyen egy elhízott, mosolygó macska szerepel "Dobj meg egy sajtburgerrel" ("i can has a cheezburger") felirattal.

Nem sokkal később újabb mókás feliratokkal ellátott macskás képeket publikált oldalán, majd a weboldalt internetes naplóvá változtatta, annak érdekében, hogy a látogatók kommentálhassák az egyes képeket. Ami ezután történt az oldallal, azt senki nem jósolhatta meg előre.

Hónapról hónapra megduplázódott az oldal látogatottsága, márciusban 375 ezerszer, áprilisban másfél milliószor töltötték le az oldalt. Nakagawa becslése szerint jelenleg naponta 500 ezer oldalletöltés történik, napi 100-200 ezer egyedi találattal.

Az oldalon elhelyezett legolcsóbb hirdetésért 50 dollárt, míg a legdrágábbért közel 4000 dollárt kér Nakagawa, aki egyébként ma már körvonalazódni látja az üzlet további menetét, így aztán május végén ki is lépett programozói állásából, hogy több időt fordíthasson az oldal fejlesztésére.

A legtöbb népszerű webnaplóírónak egyébként hasonló a története, sokaknak sikerült megtalálniuk azt a bizonyos piaci rést ötletükkel.

(forrás: pénzcentrum)

Nagy az Isten állatkertje. Azonban tény, jelen esetben jövedelmező.
http://icanhascheezburger.com/

Asszem, én esőcsinálásba és rontáselhárításba fogok. Előbb-utóbb sikerem lesz. Aki akarja, hogy nála essen eső (vagy ne rongáljam), annak szívesen elküldöm a számlaszámomat e-mailben. Minden kárért csepp.
Jelige: "A türelem, terem!"

Gusztos Péter, az SZDSZ frakcióvezető-helyettese szerdai közlése szerint arra vár választ a miniszterelnöktől, hogy a Szent Korona miért van jelen a tisztavatási ceremóniákon, a tisztek és tiszthelyettesek miért a királyságot is jelképező koronára esküsznek.

A tisztavatáskor emlékezünk önálló államiságunkra, az államalapítóra (talán ennek jelképezéseként kap szerepet a Szent Korona) és esküvel fogadják a honvéd és határőr tisztek, hogy életük árán is megvédik a Magyar Köztársaságot. Mert abban élünk. A köztársaságban meg nincs korona, csak mint emlék, vagy dísz, vagy régi jelkép. Esküdni rá semmiképpen nem illendő. Van egy Alkotmányunk, amely szerintem jelenleg magasabb értékű lap a koronánál. Régen, az átkosban, ha jól emlékszem, a Népköztársaságra esküdtek, nem pedig a sarlóra, meg a kalapácsra. (Persze, jó, az sz@r volt. Jelenleg tanítják is. Bár nem tudom, előtte, még annál is régebben, mennyire lehetett jobb például röghöz kötött jobbágynak lenni? No, mindegy, ez megint nem visz előbbre, ne kanyarogj róka!)
Vagy ott van például a Köztársaság Zászlaja. A trikolor. Piros, fehér, zöld. Az miért nem jó ilyen célra? Azt csak felvonni lehet, esküdni rá nem? Szerintem az őseink – akiknek még volt fogalmuk az ilyesmiről - forognak a sírjukban.

Mint ahogy hacsaturján írta egy blogban:
Március 15-én, koszorúzás közben a sok mélymagyar fejet hajt a Petőfi szobor előtt. Mert ők tudják, hogy a tiszteletet meg kell adni. Nem a lobogónak, á, dehogy! A szobornak! Agyatlanok.

Egy kis történelem:

1848. XXI. törvénycikk a nemzeti Színről és az ország Czímeréről

1. A nemzeti és ország czímere ősi jogaiba visszaállíttatik.
2. Ennélfogva a háromszínű rózsa polgári jelképeken újra fölvétetvén, egyszersmind megállapíttatik, hogy minden középületeknél s köz- intézeteknél minden nyilvános ünnepek alkalmával, és minden magyar hajókon a nemzeti lobogó és az ország czímere használtassék.

Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc első sikereinek eredményeként "a nemzeti szín és az ország címere ősi jogaiba visszaállíttatik!" A vörös az erőt, a fehér a hűséget, a zöld a reményt szimbolizálta. A királyság idején a királyi korona a magyar nemzeti zászló részét képezte.

Tehát, figyelem, a zászló az ász, a korona csak a király.

Sajnos, én nem találok az oldalamon olyan irányítást, amire kattintva a nekem tetsző blogokra juttatná el a mélyen tisztelt olvasókat. Mint az Internet Explorernél a „kedvencek” menüpont.

Pedig van, illetőleg lenne néhány, ahol rendszeresen kutakodom lelkekben, gondolatokban és hangulatokban.

Most csak ízelítenék, mert olyan jól szórakoztam!
Hadd idézzem be a linket:
http://comment.blog.hu/2007/08/16/okosabb_vagy_mint_egy_5_es#comments

Létezik trianonozás, ami a dögunalom helyett mosolyra fakaszt:

Trianonban tárgyalnak az országok további sorsáról a VH után. A tárgyalás közepén jelentkezik a magyar küldött, hogy szólni kíván. Felszólítják.
- Én csak azt szeretném mondani, hogy amikor mi idejöttünk a Kárpát-medencébe, az éjszaka ellopták a románok a lovainkat.
A többiek nem igazán értik, kérdi az elnök, szeretné-e a magyar, ha a hozzászólását jegyzőkönyvbe vennék?
- Á nem, nem kell. Csak úgy mondtam...
A tárgyalás folytatódik, megint szólni kíván a magyar:
- Én csak azt szeretném mondani, hogy amikor mi idejöttünk a Kárpát-medencébe, az éjszaka ellopták a románok a lovainkat.
Megint kérdik, jegyzőkönyvbe akarja-e vetetni?
Mondja:
- Nem kell, csak úgy mondtam...
A tárgyalás folytatódik, a magyar megint szólásra kér engedélyt:
- Én csak azt szeretném mondani, hogy amikor mi idejöttünk a Kárpát-medencébe, az éjszaka ellopták a románok a lovainkat.
A román küldöttnek már vörös a feje. Üvöltve kifakad:
- De hisz akkor mi még itt sem voltunk!!!
Mire a magyar:
- Na, ezt vegyék jegyzőkönyvbe...

Ha hagyod magad felidegesíteni, azzal megtanítod az ellenségedet arra, hogyan tud téged felidegesíteni.

Süth Miklós főállatorvos azt javasolja, hogy a vásárlók egyelőre ne fogyasszanak olyan élelmiszert, amelyen feltüntették, hogy E 412-es, guargumi, guarliszt, guargyanta adalékot tartalmaz. Azt még nem tudni, hogy miként szennyeződött ez az élelmiszer adalék alapanyag dioxinnal, és az sem ismert, hogy az egyik külföldi felhasználó miért vizsgáltatta be dioxinra. Ennél az anyagnál ugyanis nem kötelező a dioxin vizsgálata - mondta a főállatorvos.

A guargumit a guarbab magjából állítják elő. A guarbab fő termőterülete Északnyugat-India (elsősorban Rádzsaszthán, továbbá jelentős még Gudzsarát, Harijána, Pandzsáb, Uttar Pradés és Himácsal Pradés) és Pakisztán, de Amerikában és Afrikában is termesztik.

 

Guargumival az átlagember az élelmiszerekben találkozik leggyakrabban. A guargumit az élelmiszeriparban gélképzőnek, viszkozitásnövelőnek, szuszpenziók stabilitásának növelésére, emulzifikánsnak, vízmegtartónak és kötőanyagnak használják. Az élelmiszereken az E412 élelmiszeradalék-kóddal jelölik. A következő ételféleségekhez adalékolják:

 

öntetek (majonéz, ketchup, szószok): növeli a víz-olaj emulzió stabilitását
tejtermékek (kakaóitalok és ízesített tejitalok, lágy sajtok vaj- és sajtkrémek): javítja az állagot, fenntartja az egységes viszkozitást és színt
üdítőitalok (alkoholmentes italok és szörpök): kialakítja az ideális viszkozitást
húskészítmények (sonka és felvágottak): síkosító és kötőanyag
gyümölcsgélek (lekvárok, dzsemek, gyümölcszselék, puding, gumicukor): gélképző, viszkozitásnövelő, bevontaképző, fényesítő és vízmegtartó
sütőipari termékek (kenyér, péksütemények, kekszek): elősegíti a tészta nedvességtartalmának megőrzését
mirelittermékek (jégkrémek): gátolja a jégkristályképződést, ellenállóbbá teszi az élelmiszert a fagyasztásnak és a felolvasztásnak, stabilitásnövelő, megnyújtja az eltarthatóságot

Tegnap este megcsináltam a dedemnek a szokásos padlizsán krémet (lánykori nevén: vineta). Abba kellett olaj is, meg majonéz is – és mindezt péksüteménnyel, zsömlével eszi. Nagy a dilemmám, mérgezem-e az utódomat?

Ma tökfőzeléket főztem sok-sok kaporral. Tüktojt sütöttünk a tetejére és friss zsemlét ettünk mellé. Igen kiváló lett, bár a zsemle miatt izgulok. Meg az olaj miatt. Meg a tejföl ... Volt-e benne guargumi? Együnk-e egyáltalán?

Persze, hogy nem veszik le a boltok polcairól az ezt az adelékanyagot tartalmazó élelmiszereket. Ugyanis, akkor bezárhatnának az üzletek.

Erről jut eszembe:

És szólt a nő:
- Hajam ében és lágyabb, mint a lágy selyem.
És itt a szívem közepében ujjong a boldog szerelem. Tied a lelkem, tied a testem.
Te vagy az első, akit öleltem. Boldog vagyok, mert a tied vagyok.
És a férfi szólt:
- A másik elhagyott.

És szólt a nő:
- Piros az ajkam és harmatosabb, mint a rózsa kelyhe.
És végigfut az üdvök üdve rajtam, mikor így tartasz forrón átölelve.
Szemem sötétebb, mint az égbolt, mikor fergeteg zavarja.
Oh, mondd a másik szintén szép volt?
Fehér a válla, gömbölyű a karja?
Tudott-e súgni-búgni szintén?
Tudott-e édes csókot adni?
Meghalni karjaidban, mint én, és új gyönyörre feltámadni?
És lángolt, mint a nap?
Vagy szelíd volt, mint a hold?
S a férfi szólt:
- A másik csúnya volt.

És szólt a nő:
- És mégis nappal, éjjel, sóhajtva gondolsz vissza rája.
Amellyel az enyém nem ér fel, mi volt a titka, a varázsa, bája?
Miben olyan nagy, dicső, elérhetetlen?
S a férfi szólt:
- A másikat szerettem.