"Nem azért szeretlek, aki Te vagy,
hanem azért, aki én vagyok Melletted."
(Gabriel Garcia Marquez)
Dés László: AKARSZ-E
Akarsz-e futni, arany éjszakában futni velem,
a földre bukni, és az égre nézni fel?
Akarsz-e adni árva csillagoknak szép neveket,
s nevetve hagyni, hogy a szél sodorja el?
Akarsz-e együtt ülni házad küszöbén majd,
és arra nem gondolni, hogy meddig is tart?
Akarsz-e rám találni őszbe rohanó üres vonaton?
Akarsz-e bennünk hinni, ahogy én akarom?
Akarsz-e bújni, velem összebújni zord teleken,
és lángra gyúlni fázós fehér reggelben?
A hóba írni édes titokból szőtt rejtjeleket,
hogy szóra bírni más ne tudja, senki sem?
Van az úgy, hogy semmi sem jó
És van az úgy, hogy lenni sem jó
Hát gyere mondd, hogy akarod még
És ezer év sem téphet szét
Akarsz-e szánni, ha egyszer bánni kell a bűneimet,
akarsz-e látni, ha lábam rossz utakra tért?
Az arcot látni, amivel megosztottad tükreidet?
Akarsz-e engem, aki csak ennyit ígért?
Boldog születésnapot!
Sajnos a gépemről – a mindenféle takarítások közben – kidobtam pár filet, mert úgy gondoltam, ma már, az Internet világában hipp-hopp fogom tudni pótolni őket, nem makkozom a reparálásukkal. Az egyikkel azért bántam ily könnyedén, mert magam is az Internetről szedtem össze. Ez egy novellagyűjtemény volt. 
Az elmúlt pár nap, amit a gépem reparálásával töltöttem, felidézett bennem pár történetet. Mert nem ez volt ám az első, amit én, mint technikai antitalentum elkövettem modern kori tam-tam dobom körül. Majd talán szép sorjában megosztom Veletek, csak azért, hogy láthassátok, mennyire megy topon vagyok a számítástechnikában. 
Néha úgy, de úgy meg tudom sajnálni magam! Például ilyenkor, amikor benyalok egy kóbor vírust. Megjegyezném, tizenhat éves korom óta minden karácsony előtt benyalom, tehát kicsit korainak érzem a mostani dátumot. Hacsak nem akar egy hónapig elhúzódni, de akkor lebontom a lakótelepet magam körül, végtelen dühömben. 
Az egyik, amire most érzésem szerint szükségem lett volna egy hűvös, távolságtartó, de erőt sugárzó, tiszta illat. Sajnos nálam már rég elfogyott, mostanság pedig egyszerűen nem lehet hozzájutni. Pletykálják, hogy talán meg is szűnik. Ő a Givenchy III Eau De Toilette nevet viseli. Amikor magamra fújom, úgy érzem, mintha egyből egy visszafogottan elegáns, szép kirakati darabbá válnék, amin ott a cetli: „csodálhatod kedvedre, de ne piszkálj bele”. Azonban nincs belőle. Talán soha többé nem is lesz. (Írtam már, hogy mostanság vesztes vagyok?) Más után kell hát néznem. 
A másik egy kedvesen bájos, vidám, szeretnivaló, tavaszt jelző illat, napfényt pótló orvosság, a Diorissimo. Amolyan meseien gyöngyvirágos. Ezzel meg az a bibi, hogy az egyik kolléganőm allergiás a virágillatokra – és egyszer már láttam, nem pusztán hisztiből mondja. Megértem, én pl. a dióra vagyok allergiás, oszt azt sem hiszi el senki mindaddig, amíg az orra előtt el nem kezdek megfulladni. Tehát a másik lélekmankóm is kilövetett. 
Maradt hát lovak helyetti szamárként a párduc, Naomi Campbell kölnije, „kiegyensúlyozott, intuitív nőknek, letisztult, édeni jegyekkel”. Hát, én most sok mindennek vagyok nevezhető, csak kiegyensúlyozottnak és intuitívnak nem. Az állapotom pedig közel sem édeni, de épp azért kenek magamra egy kicsit. Passz! 
Fujj, ronda csütörtök! Még messzinek tűnik a hétvége és én fáradt vagyok. Nem igazán tudom, mibe fáradtam bele, de viszont nagyon. 
Naponta, a satatisztikából látom, jó páran megfordultok errefelé – ha csak olvastok is. Nagyon köszönöm, örülök Nektek! Örülök a 70-100 „Néma Leventének” is és a még több kattintásnak egyaránt. 
No, ebből mi sem maradhatunk ki! Már csak azért sem, mert ugyan sem disznónk, sem betakarítanivalónk nincsen, ellenben a liba igen finom. 
Egyre többször gondolok arra, milyen furák is vagyunk mi, emberek. Magamat tartom a legfurábbnak, hiszen ahelyett, hogy imádnék vásárolgatni járni, vagy a nyálamat csorgatni olyan bevásárlóközpontokban, ahol – ha megengedhetném magamnak – öt perc alatt hozzájuthatnék bármennyi előrecsomagolt, mélyhűtött, csillogó-villogó boldogsághoz, én csak akkor veszek valamit, ha szükségem van rá. Pedig nő vagyok. És mégis, és mégse. Nem tettem akkor sem, amikor tehettem. Hidegrázásom van az ilyen helyektől. 
Az alábbi hírt csak azért teszem be, hogy ha már én nem is leszek, de ez a blog még igen, akkor is látható legyen, milyen hülyék voltak az emberek egykoron. Mert remélem, ha az én életemben nem is, de előbb-utóbb az ilyen agyilag taigetosz-pozitív egyedeken – mint az alábbi játékok kiagyalója – már ambulánsan végzik majd a lobotómiát, megkímélve e felnövekvő ifjúságot a találmányaiktól: 
Újabb minősíthetetlen műsor az RTL klub kanálisában. 
A Karácsony rohamléptekkel közeleg. Úgy vélem, rengeteg pénzt dobunk ki ilyenkor feleslegesen – bár én már alig tehetem. Ennek ellenére mindenkinek jut majd valami a „fa alatt”. 
De egyedül vagyok és nem tudok kimenni a patikába porokért és szerekért. Mindjárt sírok. 
Majd egy hete nem intéz hozzám itt senki még egy „bukj fel”-t sem. Meghaltam volna, csak én nem vettem észre? Te jó ég! Csak most kapcsolok: annak idején már mondta nekem az APEH. Nem hittem nekik. Bakker! 