Embermesék rókaszemmel

Katicabogaramnak
Csupán hat pöttye van,
Reggeli rózsalevélen
Napozik gondtalan.

Arra jár néhány társa,
Hétpöttyös katicák,
Ugratják, majd gyalázzák
Egy délelőttön át.

"Csúnya vagy!" - mondják - "Kripli!"
"Elfajzott!" "Idegen!"
Ő meg örül a napnak,
S hogy olyan, amilyen.
 

Iszonyú rohamléptekben múlik az idő. Már egy hete, hogy bevevénk Kőszegnek városát és én még semmit nem írtam a másnap aznapjáról.

A hidegtől eltekintve, amely olyan mértékűre sikeredett, hogy pingvinek fütyültek a fákon, nagyszerű volt a hangulat.

A várban vígasság, étel, ital, dínás és dánás. Melengettük magunkat kívülről is, no meg belülről rendesen, odafigyelő alapossággal. Jóféle törköllyel indítottunk és ezt vagy háromszor megismételtük. A várkapunál sütögettek a horvátok. Az illatot megérezve nekünk azonnal ehetnékünk támadt, pedig a húgocskám tejben-vajban fürdetett bennünket, de még a mézzel folyó Kánaánt is felénk tereltette. Hiányt nem láttunk semmiben – és mégis… Annak a csevapnak olyan, de olyan illata volt, hogy nem lehetett rá nemet mondani. Friss, puha pitákban kaptuk, amiről ugyan tudom, hogy nem autentikus, de sebaj. Letudtam azzal, hogy itt egykoron törökök jártak, attól meg már csak egy ugrás a görög, vagy az arab. Hát nem? Az elemózsiát pedig ki-ki óhaja szerint száraz vörös- vagy fehér borral, esetleg forralttal öblögettük le bőségesen. Egy óra múltán már vidámak és szélesen mosolygósak lettünk a hideg ellenére is. A bennünk fészkelődő kisördög a megfelelő nagyságúra hizlalt maligánfoktól újra feléledt.

Meghallgattuk a verklist, megszemléltük újra a vásári kínálatot, aztán bementünk a várkertbe és íjat ragadtunk. Célba lőttünk és csodák csodája, még többnyire el is találtuk a célkeresztet. Én szívesen kipróbáltam volna nyeregből hátrafelé is, de se ló, se nyereg nem volt a közelben, úgy meg nem az igazi. Amikor kellőképpen elkápráztattuk egymást kiváló fegyveres tudásunkkal, új játék után kellet nézni. Az évszázados lépcsőkön fölkapaszkodtunk hát a toronyba. Onnan gyönyörűen be lehet látni az egész várost. Gondolom, eredetileg is ilyen célt szolgált, ha tűz volt valahol, vagy tört az ellen, innen azonnal észre vették az őrszemek. Mi természetesen, hűek szerettünk volna maradni őseink emlékeihez, ezért félrevertük a harangot. Mindannyiunknak nagyon tetszett a móka, nem maradhatott hát ki senki, aki ne rángatta volna meg a harangkötelet. Hála Istennek, a kőszegiek megszokhatták már, hogy mindig van pár agyabeteg, akik nem mennek el a lehetőség mellett, mert nem küldték ránk a várvédőket. Sőt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy hosszabban harangozunk, mint a templom, még csak csúnyán sem néztek. Elmeháborodásunkban kicsit megfáradván elindultunk hazafelé.

Igen ám, de az ember fia/lánya még oly rövid úton sem marad kísértés nélkül, amit nekünk a vár és az otthonunk között kellett megtenni. Mert egyszer csak mit látunk? Ott állt egy léggömbárus, igazi levegőben szállós, óriás lufikkal. „Hélium!” – csillant fel az ifjúság szeme. Vettünk is kettőt az embertől, aki huncutul kacsintott felénk: „bekössem, vagy itt fogyasztják?” Persze, ezt nem mondta, hanem csak szélesen mosolyogva az után érdeklődött, hogy mennyire szorítsa el a madzaggal? Mi megnyugtattuk, nem kell bajlódnia vele, épp csak annyira, hogy a gáz meg ne szökhessen. Gondolom, nála sem mi lehettünk az első „fogyasztók”, mert a szeme sem rebbent.
Hazavittük a zsákmányt. Mivel ilyen bolondságot eddig még csak filmeken tapasztaltunk, előbb kicsit utánanéztünk, nem teszünk-e kárt magunkban a gázzal. Mivel sem lexikon, sem orvosi kézikönyv nem ellenezte a mértékletes használatát, nekiláttunk bogozni. (Később visszamentünk újabb töltetért. Az árus már messziről üdvözölt és még engedményt is kaptunk.)

Nem szeretném tételesen elmesélni, mi mindent kornyikáltunk egy-egy slukk után, vagy ahogy komoly verseket szavalt az „egérkórus”, de mindannyian úgy röhögtünk (erre nincs illedelmesebb szó), hogy félő volt, az összes folyékony halmazállapotú testnedvünk tócsába gyűlik alattunk. Videó is készült a hőstetteinkről, csak, mint kishúgom mondta volt, azt sajnálja egyedül, hogy ezeket senkinek nem mutathatja meg, mert ugye, az ember a családi szennyest nem teregeti ki.

Azért mégis leírom annak a dalocskának a szövegét, amit unokahúgom tanított a karnak. Ezt is csak azért, hogy a kulturált, tanult, kimagasló IQ-val bíró csapatunk elmeállapotát illusztrálhassam:

„Túl az Óperencián, túl a tengeren, 
 Úszik egy kis svábbogár, tiszta meztelen.
 Lába sincsen őneki, csak a víz viszi,
 Szegény kicsi svábbogár: meg fogsz dögleni!”

Amikor élete tönkrement, a családja meghalt, a birtoka elpusztult, Jób térdre esett és így kiáltott az ég felé: "Miért, Istenem? Miért én?"

És Isten mennydörgő hangon így szólt: "Egyszerűen csak van benned valami, ami feldühít."
(Stephen King)

Alkottam magamnak egy órát. Csak a hármas, hatos, kilences és a tizenkettes szám van rajta jelölve, de ugye, ez már egy felső tagozatosnak nem szokott problémát jelenteni az időmeghatározásnál. Ott szépeleg az ágyammal szemben a falon.
Tegnapelőtt ébredés után ránéztem és konstatáltam, késésben vagyok. Pillanatok alatt kipattantam a fészkemből, mosakodtam, magamra kapkodtam a ruháimat és futottam dolgozni. Amikor a szakadó esős utcára értem, elkezdtem furcsállani, milyen sötét van odakint. Hiába, nyákos, ízig-vérig borult az égbolt. Midőn eljutottam a buszmegálló felé vezető fele útig, már gondolkodni is tudtam. Vélhetően attól, hogy útközben beletapostam pár vízzel telt gödörbe és az alulról érkező hideg lé ébresztőleg hatott. Sötét volt. Nagyon sötét. Elővettem hát a mobilomat és rátekintettem a kijelzőre. Épp egy órával volt kevesebb, mint azt hittem és ez a hajnali derengésben sokat jelent. Visszafordultam hát és igen cifra káromkodásokat mantráztam.

Ma is sikerült elkövetnem hasonlót. Megint elaludtam, pedig nem szoktam. Sok ideje nem kelek ébresztő hangra, magamtól is időben pattan ki a szemem (sajnos még hétvégén is). Igaz, ma éjjel háromkor már keltem, úgy éreztem, kialudtam magam. Tettem-vettem kicsit, aztán visszafeküdtem. Természetesen az ilyen visszabújások után tud az ember legmélyebben elszunyókálni, jogosnak véltem tehát, hogy megint belehúztam a reggelbe. Jó félóra és két kávé után vettem észre, ismét tévedtem egy órát.

Igaz, amikor még nem volt ilyen időmutató szerkezetem, hanem a marokkészülékemet állítottam be, már akkor is jártam csúful.

Esküszöm, hallottam csörögni a telefonomat. Hiába is masszírozom a készüléket (rajta a „szundi bekapcsolva” felirattal), fél öt van, fel kell kelnem.
Kitámolyogtam a számítógépemhez és beindítottam. Minden nap ez az első, mert ilyenkor, hajnalban van időm megnézni a leveleimet. Hátha jött valami, ami megváltoztatja az egész napomat. Mondjuk, bekerültem a száz leggazdagabb magyar közé. Akkor pedig visszafekszem.

Ránéztem az időkijelzőre, 1 óra 6 perc. A fenébe! Már megint ez a dög elem. Ócska? Régi? Fáradt? Mi a ráktól lenne az, hiszen alig féléves. Biztosan az a jó kis BIOS-os vírus. Vajon hányban járhatok most épp? Ahogy érzem magam, legalább százéves vagyok. Iszonyatos ez a fáradtság, ami mostanában kényeztet. Bele kell pusztulni. Jó kis gép ez…
Mindjárt beállítom, csak előbb magamba döntök egy liter kávét. Talán Brazília éves kávétermése elég lenne erre a hétre. … A csoda vigye le, forró lett. Fel kell zuttyintani egy kis hideg vízzel. … Így meg híg. … Kávét még bele! Ok. Most éppen jó. Úgy három decinyi. Sebaj! Le vele!

Akkor lássuk ezt a gépikét. Az órája szerint már 1 óra 12 perc van. Elmebaj. Pedig úgy tűnt, vagy két napig, hogy megjött az esze. Na, nézzük a pontos időt. Hol lehet a karórám? Valahová ledobtam este, amikor a fejem már koppant az íróasztalon. Marad a telefon. Azt meg az előbb ástam el, amikor a csörgőt leöltem rajta. Biztosan a paplanom alatt szunyókál békésen. Ő teheti…
A csodába! Lehet, hogy meghülyültem? Vagy minden technikai bigyó ellenem esküdött? Irány a másik szoba, ott van egy rádiós vacak, majd az megmondja az őszintét.

Ez nem igaz! 1 óra, tizenöt perc. Totál agybaj. Most nem hazudott ez az izé? Sem elem, sem BIOS vírus, sem gépi csúsztatás? Bennem meg a három deci kávé. Most aludjak vissza, ha tudok. Van még rá három és egynegyed órám. Pedig esküdni mernék, hogy hallottam csengeni az ébresztőt. Ezek szerint álmodtam. Minden műszaki francnyavalya hagyjon engem békén! Megtanulom a füstjeleket és a tamtam dobot. Levelezni pedig postagalambbal fogok. Az, ha megpróbál átverni, vagy rossz hírt hoz, mehet a fazékba.
Istenem! Előbb-utóbb csak elalszom újra. Már csak három órám maradt rá.
„Szundi-gomb” bekapcs. …

P.S.:

Holnap visszaállunk a téli időszámításra. Nyerünk egy órát. Állítólag.

Úgy tűnik, a mai napi forradalom is lassacskán véget ér. Reggel, 8 óra előtt 10 perccel még átjutottam az Erzsébet hídon. Az autóbuszról néztem, ki mindenki készül a blokádra, de 6-8 suhancon és pár feketébe jelmezelt, oroszlános hátú gárdistánál többet nem láttam. Mindegyikük kezében mobil volt, beszéltek rajta. Gondolom, épp szervezték a csapást. A hidat valójában a fotósok lepték el, akkor mindegyik lázongóra jutott legalább tíz fényképezőgépes és kamerás-mikrofonos ember.
A Ferenciek terén bementem a közértbe egy kis uzsit vásárolni, mire kijöttem, már zajlottak az események. Mintha a földből nőttek volna ki, megjelentek az alsó-lujzavárosiak a balközép kíséretében. Gondolom, a mobil hívásokon keresztül lépett életbe a riadólánc. Megérkeztek a rendőrök is, sziréna vijjogott mindenfelé, nagy gépszitakötő cirkált az égen. Beállt a város, a másfelől érkező buszokra is jó sokat kellett várni. Eleget láttam, felszálltam az egyikre. A sofőr egész úton mormogta a véleményét a városról, közlekedésről és a hős ifjakról. Hogy miféle dehonesztáló jelzőket alkalmazott, inkább nem idézném. Olyan dühös volt, hogy még azt sem vette észre, hogy a mikrofonját bekapcsolva felejtette. Így aztán igazán jól mulattam, amíg megérkeztem a célállomáshoz.
A mára előirányzott szabadságharc további részleteit aztán a neten, meg a rádióban kísértem figyelemmel. Onnan értesültem, a hősök a befuccsolt hídlezárás után városnézésre indultak. Kicsit zavaró lehetett ugyan, hogy a járókelők leköpködték őket és a rendőrök részéről is némi vegzálásnak voltak kitéve. Tíz órára a blokádok megszűntek, a tüntetők a Blaha Lujza tér környékén elvegyültek a tömegben. Büszkék lehettek magukra, szétmocskolták a belvárost, a vircsaft is megvolt. Lehet újabb álmokat szőni.

(foto: Bakonyi Szabolcs, Index)

Eszembe jutott egy vicc:

Egy fiatalember bemegy a pszichológushoz és ott siránkozik neki:
- Kérem, kisasszony, én nem tudok, én nem tudok...
Mire a hölgy:
- Dehogynem, hiszen maga egy életerős fiatalember! Ahogy a leleteit nézem, nincs önnek a világon semmi baja.
- De higgye el, én akkor sem tudok! - kontrázik amaz.
Mikor a nő megunja, ledobálja a ruháit, odavonja a srácot, aki erre ott, az asztal tetején kétszer, háromszor, megszakítás nélkül...
- Na, ugye, hogy tud maga? Méghozzá nem is akárhogy!
- Ja, ha van kivel?!

Sokszor meg vagyunk arról győződve, hogy az életünk jobb lesz, ha megházasodunk, ha megszületik az első gyerekünk, vagy ha megszületik a második.
Aztán meg azért vagyunk frusztráltak, mert a gyerekek túl kicsik még ehhez, vagy ahhoz és azt gondoljuk, hogy a dolgok jobban mennek majd, ha felnőnek. Folytatásként kamaszkori viselkedésük miatt vagyunk elkeseredettek. Meg vagyunk győződve arról, hogy boldogabbak leszünk, mikor ezen a korszakon túljut. Azt gondoljuk, az életünk jobb lesz, ha végre kocsit cserélünk, ha csodálatos nyaralásaink lesznek, ha nem kell dolgozni. De ha most nem kezdünk el boldog és teljes életet élni, akkor mikor? Mindig lesznek különböző nehézségeink. Legjobb ezt elfogadni és elhatározni, hogy boldogok leszünk, akármi történjék. Alfred Souza mondta: Sokáig abban a hitben éltem, hogy a valódi, igazi életem még csak most fog elkezdődni és az ehhez vezető úton mindig voltak megoldásra váró akadályok: gúnyos meg nem értettség, időigényes tennivalók, még nem törlesztett kölcsönök. Aztán kezdődik a valódi élet! Végül megértettem, hogy ezek az "akadályok" a Valódi Élet. Ha ily módon elfogadjuk a dolgokat, az segít megérteni, hogy nincs egy olyan módszer, ami a boldogsághoz elvezet, mert a módszer maga a boldogság. Következésképpen élvezzük ki az élet minden pillanatát és élvezzük még annál is jobban, ha megoszthatjuk egy számunkra kedves emberrel a ritka pillanatokat és emlékezzünk rá, hogy az idő nem vár senkire. És akkor biztosan nem fogunk arra várni, hogy majd ha elkezdődik az iskola, majd ha vége lesz az iskolának, majd ha lefogyok 5 kg-ot, majd ha sikerül felszedni 5 kg-ot, majd ha gyerekem lesz, majd ha végre kirepülnek a gyerekek, majd ha dolgozni fogok, majd ha végre nyugdíjba megyek, majd ha megházasodom, ha végre elválok... Nem várjuk a péntek estét, a vasárnap reggelt, az autócserét, a házvásárlást. Sem a tavaszt, a nyarat, az őszt, a telet, sem az élet végét és egy újjászületést, hanem eldöntjük magunkban, hogy nincs az életben jobb pillanat a boldogságot "elkezdeni", mint ez a pillanat. Az életöröm és a boldogság nem úticélok, hanem maga az utazás.

Most próbálj meg válaszolni ezekre a kérdésekre:
- sorold fel a világ 5 leggazdagabb emberét;
- sorold fel a világ 5 legutóbbi szépségkirálynőjét;
- sorold fel a legutóbbi 10 Nobel-díjast;
- sorold fel a legutóbbi 5 Oscar-díjas színészt!
Hogy megy? Rosszul? Ne aggódj! Senki sem emlékszik így a tegnap legjobbjaira. A tapsviharok elmúlnak, a trófeák beporosodnak, a győzteseket elfelejtjük.

Most ezekre a kérdésekre próbálj válaszolni:
- sorolj fel 3 jó tanárt, aki segített neked azzá válni, aki lettél;
- sorolj fel 3 barátot, aki a nehéz időkben melletted állt;
- mondj olyan embert, aki azt éreztette veled, hogy különleges vagy;
- sorolj fel 5 embert, akikkel szívesen töltöd az idődet.

Hogy megy? Jobban? Azok az emberek, akik az életünket különlegessé teszik, nem feltétlenül a leggazdagabbak, vagy a legnagyobb díjak nyertesei. Viszont aggódnak értünk, törődnek velünk és mellettünk állnak minden helyzetben. Töprengj el rajta egy pillanatra, milyen rövid az élet! Te mit akarsz tőle? Ki vagy te? Ha megengeded, segítek válaszolni erre a kérdésre.
Valószínűleg nem vagy a nagy és közismert hírességek egyike, de olyan ember vagy, aki miatt ezt a pár sort ideírtam.

Jó néhány évvel ezelőtt a seattlei paralimpiai játékokon 9 atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres futás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében. A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett a pályán és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi 8 versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindenki megállt és visszafordult ... mindegyikük. Az egyik Down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a 9-en összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon. A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak. Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet. Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott győzelem. Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani.

EGY GYERTYA NEM VESZÍT SEMMIT, HA MEGGYÚJT EGY MÁSIKAT.

Ezek a mondatok egyszerűek, maguktól értetődőek és nincs nagy jelentőségük, de néha-néha nem árt elolvasni őket, ha egyébként tisztában is vagyunk mindezzel. Gyakran túlságosan elmerülünk abban, amit csinálunk ... és közben elfelejtjük, miért is csináljuk ...

A fenti főcím alatt megjelenő néhány írást csak azok olvassák, akik igazán erős idegzettel bírnak és cseppet sem bánják, ha a róka a virtuális piedesztálról halálugrással veti magát az orruk előtt a mélybe.

Szóval Kőszeg – és az én családom.

Mindannyian be voltunk sózva már a megérkezésünkkor. Ennek megfelelően a bennünk bujkáló kisördög úgy dzsemborizhatott, ahogy vágyai diktálták. Mi megpróbáltunk normálisnak látszani, de mint tudjuk, más az igyekezet és más az, ami végül is meg tud valósulni.
Délutáni sétánkról hazatérvén – a temetőben jártunk, virágot vittünk Lehmann Gottfried kapitány (ő szabadította ki II. Rákóczi Ferenc fejedelmünket a bécsújhelyi börtönből, minek jutalmaként 1701. karácsony szentestéjén I. Lipót kivégeztette) sírjához – elkezdtünk beszélgetni a szellemvilágról. Mert mi, ugye, huszonegyedik századi felnőtt emberek lévén nem hiszünk az ilyesmikben – különben is, van talizmánunk babonaság ellen. Megbeszéltük tehát, hogy azok a szellemek, amik nem léteznek, kinél, hogy viselik magukat. Van olyan, amelyikkel békében együtt lehet élni, de van, amelyik folyvást hertelenkedik, rámol, zajong és megállás nélkül bosszant, mint egy rossz gyerek. Addig-addig fűtöttük egymást, amíg elhatároztuk, mi bizony éjszaka visszamegyünk a temetőbe megkísérteni őket. Amikor a távol lévő rokonaink telefonon érdeklődtek afelől, hogy mit fogunk tenni a nap hátralévő részében és mi elmondtuk, mit tervezünk, senki nem hitte el egy szavunkat sem. Már csak ezért is úgy döntöttünk, egy életünk, egy halálunk, csak azért is véghezvisszük gaz tervünket. A párom még akkor is hitetlenkedett újonnan kerekedett elmeháborodásunkon, amidőn csókot leheltem ajkaira és búcsúzásképpen odasúgtam: „szerettelek, nagyon jó volt veled élni”.
Amikor leszállt a sötétség, puha paplanjával borítva be a kisvárost, mi felkerekedtünk és elindultunk, hogy lebírjuk a kis hujekocogot, aki ott jajongott a fejünkben, megpróbálván kézzel-lábbal lebeszélni arról, amit tenni készültünk. Én fehérbe bagyulálva, a többiek pedig sötét kapucnis kabátokban. Amiben, ugye, hétköznap és nappal semmi különös nincs, de egy temetőben éjszaka?
Unokahúgocskám, hogy fokozza a bizonytalanságot, megsúgta, van a város széle felé egy másik temető is, nemcsak az, amiben délután jártunk és az bizony elég elhagyatott. Véleménye szerint az utóbbi pár évtizedben oda élő ember nem tette be a lábát. Hurrá, az tele lehet kódorgó szellemekkel! Utunk tehát, mi sem természetesebb, oda vezetett.
Ahhoz azonban, hogy bejussunk, a saját magunkba pumpált félszen kívül le kellet győznünk a falakat. Méghozzá a szó szoros értelmében, hiszen a málladozó kőfalakon egykoron átengedő nyílászáró rozsdás, patinalepett vaspántos lakatja nem azért trónolt a helyén már ki tudja mióta, hogy minket csak úgy átengedjen. Nem is mozdult egy tapodtat sem, állta a sarat és az utunkat. Nos, mit tehet ilyenkor egy modern kori Adam’s famili a torkában dobogó szívvel? Megmássza a kerítést. Úgy ugrottunk át a kőfalon, hogy csodálkoznék, ha a legközelebbi világmegmentős, kommandós, mindenkitlegyőzős filmbe nem minket szerződtetnek pl. Bruce Villis, vagy Sylvester Stallone helyett (ha mégsem teszik, az csak úgy fordulhat elő, hogy nem láttak minket éjnek éjjelén).
Bent aztán már tényleg elkezdett kibugyogni az adrenalin a fülünkön. Vakultunk a sötétben, csak az éjjel látó kameránk pásztázta a terepet. Egy idő múlva, amikor hozzászokott a szemünk a sötéthez, már el tudtunk indulni. Ám bevallom, én még mindig elég furán éreztem magam, amikor egy-egy zsombékosabb gödörbe léptem és biztos voltam abban, nincs az a pénz, amiért én egy sírkőre támaszkodnék, vagy megkapaszkodnék benne. A húgom persze azonnal eltűnt. Hiába szólongattuk, nem válaszolt. Egyszer aztán halkan, alig hallhatóan hangfoszlányok szálltak felénk az egyik sarokból: „kissszzííííívom a zagyadaaat…”. Na, tudtuk, előkerült a tesó. Ebbe a csajsziba még a sötétség foga is beletörik.
Kifelé mászat jövet kicsit várnunk kellett, mert egy pár tagú csapat ment el a temető mellett. Amikor elhaladtak, mi nagy csendben lefolydogáltunk a kőfalon és elindultunk a nyomukban. Egyszer csak megálltak és tapintható fenntartásokkal pillogtak felénk. Egyik pillanatban még nincs senki az utcán, aztán a temető mellett egyszer csak ott terem egy fehérbe bagyulált alak, akit némán négy fekete csuklyás kísér. De hát mi furcsa van ebben? Én alig tudtam megállni, hogy ne kezdjek mély hangon brummogni, ahogy azt a sírból kijövős hullás filmekben láttam: ommmmmmmmmm…ommmmmm…ommmm. De nem tettem, mert meghallottam, az ártatlanok épp a zombikat emlegetik. Szegények. A normálisnál - mi tagadás - sietősebben indultak az ellenkező irányba.
Hazafelé még bementünk a használatos temetőbe is, ahonnan csak kifelé kellett a falon mászni, mert a fenti kerítésnél nyitva volt a kapu, ám mi már nem akartunk kifelé is felsétálni. Itt csend volt, béke és nyugalom. Apró mécsesek sokasága világított a szépen gondozott sírokon, csillanó fényt lebbentve a friss virágcsokrokra. Elbeszélgettünk a szeretetről és a múlandóságról, a kis, porszemnyi életünkről. Mondanom sem kell, ugye, egyetlen árva eltévedt kísértetet sem láttunk semerre. De miért is láttunk volna? Kísértetek nincsenek, főleg a temetőkben nem, ahol mindenki békés végső nyughelyre talál. Vagy egészen máshol kell keresni őket.
Életben maradtunk és a sötét sem evett meg. Másnapra újabb őrültséget kellett kitalálnunk.

Magyarországon még mindig a legérdekesebbek a vallási problémák, ama mellékes problémák mellett, hogy nem mindenkinek van ennivalója. (Krúdy Gyula)

Megint fulladozom. Úgy leírnám némelyiknek, hogy mit gondolok a mostani helyzetről, éleslátásaikról, szemellenzőikről, ám megfogadtam, nem próbálom megérteni a gondolamenetüket, mert belazazulok. Így kívülről szemlélni viszont "érdekes". Eddig az amúgy értelmesnek tűnő emberek is totálisan tekeredettek lettek, mindegyik csak a magáét szajkózza, olyan orbitális marhaságokat vallva igaz hittel, hogy komolyan megkérdőjelezem, valaha is, valahol is kinyitották-e már a szemüket, no meg ki volt a jó tanáruk, legalább a képeket megnézték-e a történelemkönyvben? Persze, a mindent eldöntő egyetlen és végleges érvényű igazságnak én sem vagyok birtokosa, ezért néha meghallgatok másokat, olvasok újságot, nézek híreket. Persze, mit érek vele? Egy valamit biztos. Rá kellett jönnöm, hogy egyes helyeken direkte hülyének néznek és még élvezik is. Nem lep meg különösebben. Némelyik rendkívül egyszerű ember, aki kevés dolgot mond, azt is borzasztó szimplán. A barázdálatlan agykérgűeknek semmiféle intellektuális többlet feladatot - kellék híján - nem jelent megérteni. Azt hihetnénk, hogy majd jön a slusszpoén, ami mindenre megadja a választ - de nem jön semmi a világon, ő már rég befejezte a mondandóját. A másik meg mondja, mondja, mondja, az ember úgy érzi, már vége van, közben pedig nem. Még mondja tovább, csak éppen semmi értelme nincs.
Na, jól kidühöngtem magam. Ennek sem volt semmi értelme. Nem lógok ki a sorokból. Vissza is megyek a buddhizmus rókica nevű leágazásába és majd bámulom a köldököm.

Szeressük azokat az embereket, akik keresik az igazságot, de kerüljük azokat, akik megtalálták. (Vámos Miklós)

Láttál-e vándort téli utakon
küszködni hófúvással, félvakon?
Ne zúgolódj, ne szidd a vén telet,
Örülj: fedél van vén fejed felett.
 

A műszőrme bunda a maga hideg eleganciájában, magányosan lógott a vállfán. Már több hete, hogy senki még csak felé sem tekintett, hiszen a second hand boltnak megvolt a maga törzsközönsége és már majdnem mindegyikük felpróbálta. Ám mindenkinél vagy kalodaszerűen szűknek bizonyult, vagy szúrt, vagy merev volt, vagy pedig cseppet sem tűnt melegnek. A bunda erős távolságtartással szemlélte a vásárlókat. Nem szerette őket, amióta előző gazdája két felvétel után kidobta a rongyok közé, mondván, nem illik az új hajszínéhez. Már akkor rosszul érezte magát, amikor bevették a luxus butik kirakatában lévő próbababáról és begyömöszölték egy reklámszatyorba, ami büdös és levegőtlen volt. Amikor hazaértek, kapott egy elegáns akasztót az öltöző szobában a többi bunda mellett. Finom parfüm illat lengte körül, de gazdája csak két alkalommal vette elő, akkor is csak azért, hogy a kertig menjen benne. A harmadik alkalommal a kuka mellé került. Nagyon fájt neki ez a bánásmód, hisz sokkal többre hitte magát érdemesnek, amikor a varrónő óvatos mozdulatokkal selyempapírba csomagolta és mint a legdrágább kincset, úgy adta át a butik tulajdonosának. Most pedig itt állt egy ilyen boltban a sarokba akasztva és szinte gyűlölködően szugerált mindenkit, nehogy a közelébe merjenek jönni.
Ekkor lépett be a lány. Még sosem járt ebben aaz üzletben, most is csak melegedni jött be a didergetően hideg, csontig hatolóan nyirkos utcáról. Pedig a boltban is alig volt fűtés, a ruháknak nem kellett, a boltos pedig nem volt elég gazdag ilyenfajta luxushoz. Megállt az ajtóban, papírtalpú cipője elázott, csontos kis testét egy kinyúlt kötött pulóver takarta. Amikor az eladó mondta neki, hogy nyugodtan próbáljon fel bármit, amit szeretne, félénken megindult a kabát felé. Rámosolygott a bundára – az pedig hallotta, hogy a lány egy kedves, vidám dallamot dúdol. Úgy hitte, nagyon hasonlít ahhoz, amit annakidején, születése pillanataiban a varrónő énekelgetett. A lány belebújt és alig érintve, óvatosan végigsimított a gallérján lévő szőrszálakon. A kabát megborzongott a finom érintéstől. Valami szokatlanul lágy érzés járta át minden szőrmeszálát. Átölelte, visszasimogatta a törékeny kis testet és a túlcsorduló érzelmektől hevülten simult hozzá.
- Biztosan nagyon drága – mondta a lány a boltosnak, amaz pedig észre vette, milyen puhán tűnik el a "kölyök" kabát szövetredői között.
- Tudod mit? Legyen a tiéd. Itt áll jó ideje, de senkinek nem tudom eladni. Csak fogja a port.
- Tényleg, az enyém lehet? Nem kér érte semmit? – és nem akart hinni a fülének.
- Nem kérek, vigyed, nekem nem került semmibe és kell a helye. Neked pedig jól jön majd ebben a hidegben. – ahogy ezt mondta, érezte, a radiátorok megbolondulhattak, hisz úgy tűnt, kazánszerűre fűtötték a kopott kis helyiséget. Most mit tegyen? Miből fogja kifizetni az extra fűtést, főleg így, hogy ingyen elajándékozgatja az áruit? … De valahogy egy cseppet sem bánta.

Azt hiszem, nekem kiváló ünnepem lesz. Kőszegen mindig vannak ősztájban valamilyen “napok”, ahol a környékbéli finomabbnál finomabb borokat lehet nyakalni (a kényesebbek különböző mustok, pálinkák közül is válogathatnak).
Amúgy is ékeszerdobozszerűen megkapó a kisváros, ahol a műemlék épületeket valahogy sikerül rendben tartani – mégpedig nem parancsszóra, hanem lelkületből. Jó ott lenni, nagyokat sétálni, betelhetetlenül, újra és újra róni a többszázéves utcaköveket, sikátorokat, bámulni a házak homlokzatát, amelyeket még nem a divat, hanem az értő mesteremberek szívvel, lélekkel alakítottak. Szeretek bekukucskálni a szekerek méretéhez tervezett nagykapuk mögé, meglesni a kerteket, bejárókat. Az ott lakók ezeken a helyeken is óvják a történelmet. Rend van, béke és ódon hangulat. Gondosan rakott kupacokban állnak a fahasábok, amivel fűtik a cserépkályhákat, kandallókat (szenet, olajat nem enged használni a város, nagyon helyesen). Még jó, hogy a természet úgy akarja, hogy a gólyák ilyenkor már messze onnan éljenek, mert a kéményre rakott szekérkerekeken át az ég felé szűrődő füstöt valószínűleg nem tudnák úgy értékelni, mint én, amikor beleszimatoloklok az Alpokalján lezúduló levegőbe keverebett illatába.
Nemrég volt a szüreti bál, most pedig a gesztenye ünnep. Arrafelé rengeteg a szelíd gesztenyés. Ezen a napon a járdákra sok kis kályhát tesznek ki, amiken öklömnyi gesztenyék sülnek, de megkóstolható mindenféle csemege, amit csak el lehet képzelni és megalkotni ebből a termésből. Édes-mézes illatfelhő borítja be az utcákat, tereket. Kőszeg egyik legsikeresebb, legtöbb látogatót vonzó eseménye a hagyományos Orsolya-napi Vásár, a vele egybekötött népi zülléssel. Ilyenkor nagy az eszem-iszom és dínom-dánom. A Jurisics vár környékén csábító illatok csalogatják a bámészkodókat, s az egy-egy stand csemegéjéért gyakran sorban álló, "éhező és szomjazó ostromlókat”, valamint különböző művészeti csoportok teszik változatossá a kavalkádot. Igazi gasztronómiai és kulturális népünnepély, ínyenceknek.
A házak előtti kínálatból bárki kedvére vásárolhat, még úgy is, ha az áru tulajdonosa a környéken sincs. Befőttes üvegek, különböző dobozkák vannak kitéve – ezek a becsületkasszák. Bármit elvehet a nagyérdemű vásárló, az ár egy papír fecnire írva ott van az asztalokon. Még nem hallottam olyanról, hogy valaki fizetés nélkül távozott volna. Gondolom, itt, Budapesten nemcsak az áru tűnne el a pénzzel együtt nyomtalanul egy pillanat alatt, de még a doboz is. Nos, hát ennyi a különbség a vidéki ember és a fővárosi között. Ott ez az ötlet még gondolati szinten sem merülhet föl senki fejében. Egyszerűen képtelenségnek tartják az ilyesmit.
Szóval relaxálok az ünnep alatt és feltöltődöm szeretettel. Azzal, amit a testvérem közelsége, társasága jelent. Megfogalmazhatatlan az a kapocs, ami egymáshoz köt bennünket. Sajnos, egyre ritkábbak az ilyen alkalmak, hogy huzamosabb időn át együtt lehessünk, mert a mai helyzetben igazán luxusnak számít egy ilyen utazás. Négyünknek negyvenezer forintba kerül csak a vonatjegy. Ha nem kaptuk volna ajándékba a gyerekeinktől ezt az utat, nem tudnánk megengedni magunknak. Elkeserítő, hogy így családok szakadnak el egymástól – de félre a keserűséggel. Megyünk és én már most tele vagyok várakozással és vágyakozással.

A „forradalomra”, politikára és a pesti cirkuszra pedig tojok. Magasról.

Október 21. - Orsolya nap

A pásztorok úgy tartották, hogyha Orsolya-napkor szép az idő, akkor karácsonyig meg is marad. Szlavóniában Orsolya-napkor takarították be a káposztát. Orsolya időjárása a téli időjárás jelzője. Amilyen idő van ilyenkor, olyan lesz a tél. A Somló-vidéken Orsolya-nap volt a szüretkezdés hagyományos ideje.
A keresztény vallásban természetesen egész mást kötnek ehhez a naphoz. Aki bővebben kíváncsi rá, az itt olvashat róla:
http://jelesnapok.neumann-haz.hu/prod/unnep/szent_orsolya

Válás-expót rendez Ausztria

Nyugati szomszédunk rendez először a világon olyan tematikájú nagyrendezvényt, amely válni készülő pároknak segít eligazodni a házasság utáni világban - írja a BBC.

Az esemény Bécsben kerül megrendezésre miközben Linz és Graz is jelezte szándékát, hogy bekapcsolódna egy hasonló tanácsadó rendezvénybe.

A válási rátát tekintve Ausztriában, a tavalyi évben, száz megkötött házasságra ötven válás jutott, miközben a fővárosban ez a mutató elérte a hatvanhatot.

A rendezvényt október 27-28-i hétvégén tartják, amelyen belül a szombat a férfiak napja lesz, míg a vasárnap a nőké. A szervezők szerint az esemény egyébként évente két alkalommal lesz majd megrendezhető.

Ez idáig, mintegy 20 kiállító jelezte részvételét és nem kizárólag ügyvédek, hanem magándetektívek és apasági-teszteket végző cégek is.

http://www.fn.hu/kulfold/0710/napi_dinnye_valas_expot_rendez_174243.php
 

- Szervusz, kedves! Végre, hogy hazajöttél. Kész a vacsora. Ne haragudj, de ma nem volt időm többet főzni, csak ezt a négy fogást. Persze, bor is van, vörös, vagy fehér, amit akarsz, kellő hőmérsékletűre hűtve. Ma egy kicsit csúsztam az idővel, de tudod, a hajnali félötös kelés ellenére is nagyon zsúfolttá lett a végére a napom. Ahogy szoktam, először lefürödtem, sminkeltem, frizurázkodtam. A körmeim nem jelentettek túl nagy gondot, mert találtam egy gyorsan száradó körömlakkot. Miután a péknél megvetem a friss, meleg kenyeret, átmentem a piacra bevásárolni. Mindent kaptam rögtön, bár a szarvasgomba beszerzése egy kis macerával járt. Mire előkészítettem mindent, már majdnem hét óra volt. Indulnom kellet a szabadalmi hivatalba, hogy annak az új számítógépes programnak, amit a múlt héten írtam, végre pontot tegyek a végére. Közben elhoztam a hatodik nyelvvizsga bizonyítványomat, és ha már ott jártam, beiratkoztam a szanszkrit tanfolyamra. Ó, ne aggódj, az csak a jövő héten indul. Ezután elugrottam a Modigliani kiállításra, mert még kellett pár anyag ahhoz a cikkhez, amit kértek tőlem holnapra. Amikor azt megírtam, gondoltam, végre van időm befejezni a nagydoktori dolgozatomat neutronfizikából, tudod, pár nap és le kell adnom. Még lesz időm átolvasni mindent. Délután átugrottam édesanyádhoz és kitakarítottam nála. Ha már úgyis arra jártam, megvettem a falfestéket a barátnője boltjában és kifestettem a nagyszobát. Ezért van most ilyen festékszag. Ne félj, a horgászújságjaidat jól becsomagoltam, nem lett semmi bajuk. ... Ízlik a vacsora?
- Tűrhető. ... Szép a pulóvered. Teveszőr, ugye? Jól néz ki rajta az a két formatervezett púp.
- Jaj, édesem! Te mindig a melleimmel vagy elfoglalva. Szerintem te csak emiatt vagy velem.
- Dehogy, édes! Már hogy is mondhatsz ilyen csacsiságot?! Még hogy csak a kebleid miatt! ... A lábaid is csodálatosak.

 

Zilahy Péter: AKI EL

 

aki elment többé nincs
többé nem nyom le kilincs
nem szeret nő nem hal halál
nem rág köröm nem szúr szakáll

ha már elment lelke rajta
nem mer leves nem gyújt gyertya
nem üt vissza nem szül gyerek
nem vár haza nem főz meleg

meddig tart és miért nem enged
meddig szorít belém lehellet
miért tüntet ki értelem
miért szórakoz pont velem

A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.
Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,
az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,
a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,
csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.
Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,
vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.
Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.
Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.
 

Luxuskörülmények között nyaralt a pápa

XVI. Benedek július 9-től 27-ig pihent Lorenzago di Cadoréban, a Dolomitokban, és a trevisói egyházkerület által rendelkezésére bocsátott épület berendezése és biztosítása sajtóértesülések szerint 1 millió euróba került.
***
"A Te fiaid közül túl sokan nem mennek üdülni azért, hogy Te kétmilliárdos vakációt engedhess meg magadnak" - fogalmazott Armando atya, aki számos olaszhoz hasonlóan még mindig lírára számítja át az eurót.
http://www.stop.hu/articles/article.php?id=212532

 
A férfi tiszta, nyílt tekintettel ült a villamoson. Csak százezernyi ráncából lehetett következtetni a korára. Alakját bármelyik harmincéves férfi megirigyelhette volna. Széles váll, izmos karok. Furcsa volt az összhangtalansága. Csak egy póló és egy vékony, kopott műbőr mellény takarta a felsőtestét a november eleji hidegben. Meglepően hosszú, szabályos ujjaival fogta át a hatalmas, tömött szatyor fülét. A vele szemben lévő, szintúgy öreg asszonyt nézte. Féltés és megannyi szeretet volt a tekintetében. Az asszony egykoron, réges-régen, csodaszép lehetett. Élénk bogárfekete szeme világított pergamenszerű bőrének barázdái közül. Finoman metszett orra, apró füle mutatta valamikori filigrán vonásait. A haját gondosan igazgatott hullámokba rendezte, bár fodrász keze nyoma sehol nem volt felfedezhető rajta. Fodros, vékonyka szoknyába, hozzá egyáltalán nem illő blúzba, egy kötött mellénybe és egy kardigánba öltözött, valamint egy igen viseltes cipőt hordott hozzá. Harisnya nem volt a lábán.
Nem beszéltek egymáshoz, mégis messzire sugárzott az összetartozás róluk. Néma tekintettel kapaszkodtak egymásba. A csarnoknál leszálltak. Az asszony ment elől, utána a férfi, cipelve a hatalmas szatyrot.

Álmában, a manézsban, villóztak a fények. Csupa csillogás, csupa pompa volt minden. A porond szélén a zenekar a régi zenét játszotta. A dobpergés alig hallatszott, elnyomta a publikum ütemes vastapsa. A nézők álltak székeik előtt, tekintetüket a kupolára emelték. Újra és újra visszakövetelték a világszámot, ismét látni akarták az életveszélyes ugrást, amit az egész földön csak egyedül ő, a „repülő ember” tudott végrehajtani. Ünnepelték estéről-estére. Mellette Erzsébet állt és fogta a trapézt. Tökéletes alakját flitteres kis ruhácskába bújtatva, éjfekete hajkoronájában gyöngyfűzéssel, szikrázóan mosolygott a közönségre, de közben minden idegszálával, minden rezdülésével őt figyelte. Ő pedig az életét bízta rá. Tudta, a trapéz épp abban az ezredmásodpercben fog a kezéhez érkezni, amikor kell, sem előbb, sem később. A nagyérdemű szórakoztatására újra, halálpontosan megugrotta a négyes csavart szaltót. Őt ünnepelte a tömeg, pedig Erzsébet nélkül a mutatvány kivitelezhetetlen lett volna. Ujjongott a nézősereg, virágok százai repültek a porond felé.

Az ajtó résein befütyülő szél zúgása ébresztette. Felült szakadozó matraca szélén és az arcát a tenyerébe temette. Édes Istenem – gondolta – miért nem lehetett volna csak egyszer, egyetlen egyszer hibáznom? Miért nem hagytad, hogy ott, a kupolában, a csúcson lehessen vége? Erzsébet férjhez mehetett volna valami tisztes életet élő gazdag hivatalnokhoz, vagy akár a herceghez, aki annyi ajándékkal halmozta el csodálata jeléül. De Erzsébet hűséges maradt, neki áldozta a fiatalságát és a lehetőségeit. Még a gyerekszülésről is lemondott miatta. Vagyont sosem gyűjtöttek. Gázsijukból mindenkinek adtak, aki kért, vagy ahol látszott a szükség. Vettek volna házat, palotát? Hol? Hiszen havonta vonult új és új városba a cirkusz. Felléptek Monacoban, Párizs, London, Tokió, de még Amerika is a lábaik előtt hevert.

… Csendesen felállt a matracról. Följebb húzta a takarót a szaggatottan szuszogó asszony hátán és szedelőzködni kezdett. Indulni kell, félhétkor nyit a visszaváltó. Talán kap annyi pénzt, hogy a csarnokban lévő hentesnél meg tudja venni a szalámivégeket. Jani rendes gyerek, olcsón megméri neki. Aztán, ha Erzsébet felkelt, újra a nyakukba veszik a várost. Meg kell találni a holnapi ételre valót is. Megfogta a tömött szatyrot és óvatosan, hogy ne nagyon csörrenjenek a benne lévő üres üvegek, behúzta maga mögött a mosókonyha ajtaját. Fázósan összefogta mellén műbőr mellényét és elindult a pirkadó reggeli ködben …

Ha valakire haragszol,

és elgondolkozol rajta.

Ma megcsináltam egy idióta tesztet:

Melyik típusba tartozol?

A következő kérdőív segíthet ráismerni szellemi eredetedre. Figyelmesen olvasd el az egyes állításokat, majd gondold végig, hogy rád nézve igaz, vagy hamis. Azt vesd papírra, ami legelőször eszedbe jut.

Vetettem. A végeredmény: valószínűséggel testet öltött angyal vagy.
Miért? Eddig ez nem volt nyilvánvaló?

Testet öltött angyalok

Életüket “függőségi viszonyok” szegélyezik

Azért jöttek a Földre, hogy adjanak, segítsenek. Mindenkiben képesek a jót meglátni, ezért az is jellemző, hogy egy viszonyban, kizsákmányoltként, áldozatként sokkal tovább meg tudnak maradni, mint amire ember fia képes lenne.

Gyakran vannak evési és addikciós problémái

Gyakran szoknak rá valamire, legyen az alkohol, drog, vagy kaszinó. A szellemi világgal való kapcsolatuktól teljesen megfosztott angyalokra különösen jellemző ez.

Természettől fogva született gyógyítók és segítők

Ezért legtöbbször ilyen foglalkozást is választanak: ápolónők, gyógytornászok, masszőrök, szociális munkások, tanítók. Az idegenek észre sem veszik, és szívesen kiöntik nekik a szívüket, miközben azt mondják: - Nem is tudom, miért mesélek el neked ilyen személyes dolgokat. Valami van benned, amitől úgy érzem, megbízhatok benned.

Hm. Kaszinóban még sosem voltam. Életemben nem drogoztam.

Ellenben függök a munkaadómtól, az államtól és néha szeretnék a Lánchídon is. Kizsákmányolt is vagyok mindaddig, amíg eszembe nem jut, hová rejtették a nekem szánt milliárdokat.

Szeretek jókat enni és szeretnék néha lehajtani egy pohárka Tequilát sóval, citrommal.

Jó hallgatóság vagyok, az tény. De csak addig, amíg bírom cérnával a sok badarságot és mártíromságot. Onnantól kezdve azonban: huje kocog.

Amikor meghallottam, hogy kivonják a forgalomból az egy- és kétforintosainkat – mert azok anyagának értéke magasabb a forgalmi értékénél – elkezdtem viccelődni a körülöttem lévőkkel, hogy sokkal jobban járnék, ha egy átmeneti időszakra fémpénzbegyűjtésre állnék rá. Kicsivel a forgalmi érték felett váltanék, hogy motiváljam a delikvenseket arra, hozzám hozzák – aztán a szajrét elvinném a MÉH-be. Mindenki kinevetett, mondván, hogy a hivatalos fizetőeszköz beolvasztása nem engedélyezett. Erre, mit olvasok most?:

A Magyar Nemzeti Bank (MNB) kommunikációs osztályán az iránt érdeklődtek, hogy a kivonás után is tiltja-e jogszabály a pénz ily szokatlan „elköltését”. Az MNB-nél azonban úgy feleltek, ez ma sem tilos, forgalomban lévő pénz is leadható a MÉH-nél, ám nem támogatják az érmék értékesítését.

A jegybanknak ugyanis folyamatosan pótolnia kell a forgalomból eltűnő mennyiséget. Közölték azt is, hogy ők is tudnak a forintosok gyűjtögetéséről, ezért lépéseket tesznek az esetleges visszaélések megakadályozására. Ha sikerül a Btk-t módosíttatniuk, az érméket addig nem lehetne beolvasztatni, amíg érvényben vannak. Ez a forintosok esetében 2013-at jelentené.

 

A MÉH-telepen azt mondták, csak régi, alumínium pénzt vesznek vissza, de azt ritkán visznek hozzájuk. Ha átvennék, akkor egy egyforintosért ma úgy húsz, harminc fillérrel adnának többet, mint névértéke - ilyen extra rövid távon a 20-30 százalékos hozam pedig meglehetősen kecsegtető.

( http://www.privatbankar.hu/html/cikk/kommentar.php?kommentar=20558 )

Megjegyezném, csak a látnoki képességeim működőképesek, a Zuschlag ügyhöz semmi közöm és a Tocsik-félében is ártatlan voltam!!!

P.s.:
2013-ig kőgazdagra kereshetem magam.
Egyébként tudjátok, hogyan kell a kákán csomót keresni? Hát így: Veszel egy rakás kákát olcsón és eladod jó drágán. Egy csomót keresel rajta!

Olyan egyszerűek, mint egy fakocka. Azt hiszik, amikor a hátam mögött áskálódnak és kenik a kulimászt, az nem tudom meg, ha szemtől szemben mosolyognak, csicseregnek, pillognak nagy ártatlan szemekkel. Még csak gyanúsak sem lehetnek, mert ők majd úgy csinálják.
Hát, dehogynem! Akiknek hordják rám a mocskot, azok az ő háta mögött osztják meg velem az édes titkot.
Semmi gond. Tudom magamtól is. Az átkom pedig fog. Ezért vigyázok vele. Ám néha nem.
 

 – Persze kicsi királylányom, délutánra otthon vagyok, és egy nagyot bulizunk, hiszen nem mindennap ötéves apa szeme fénye, csillaga. Addigra mama megsüti a tortát, és ha megettük, elolvasom neked a mesét a táltosról meg a kékszemű kismanókról. Most tedd szépen le a telefont és aludj egy jót, fogadj szót a mamának. Tudod, jönnek a nagyiék is, ne légy fáradt, mire hazaérek. Csókollak, pici csillagbogaram! – mondta a férfi ellágyuló tekintettel és a helyére tette a kagylót. Ezután whiskyt töltött a poharába, pár kocka jeget ejtett bele, kiült a kertbe, az árnyékba és várt. Még egy jó félóra és indulhat haza. Elégedett volt magával, bár az ötlet, amit most bevet, nem új, mégis, szinte kivédhetetlen. Nem is tud róla, csak egy-két ember a központból, bennük pedig meg kell bíznia. A kölyök fogja bevinni a bombát. Megmondta a futárnak, hogy halál pontos legyen. Mosolygott. Azok meg, ha valamit meg is sejtenének, már nem tehetnek semmit. Kizárt dolog eldobni, szétszedni, vagy elfutni előle. Százméteres körzetben kő kövön nem marad. Ki van ez találva. Meg aztán, ki is gyanakodna egy játék mackóra? Annyi fattya van annak rohadéknak, hogy mire észre venné, már kézről-kézre jár majd a plüssjáték. Úgy lesz a jó. Pusztuljon mind, írmagjuk se maradjon. Kár, hogy az egész fajtáját nem lehet egyszerre eltörölni a föld színéről.

– Ejnye, kicsi pillangó! Az az ital az enyém, szálldoss csak szépen odébb – mondta, miközben könnyed mozdulattal elhessentette a színes, élő virágszirmot a pohara széléről – de szép is vagy! Olyan, akár Maryli – gondolta magában, miközben lehunyta a szemét. Visszaemlékezett a múltra. Kis, semmitmondó kislányka volt, mikor utoljára látta még akkor, mielőtt elment az egyetemre tanulni. Rá, három évre, amikor hazalátogatott a szünidőben, már egy feslő rózsabimbó köszönt vissza a szomszédból. Egy pillanat műve volt, hogy végérvényesen beleszeressen. Egy év múlva feleségül vette. Senkinek sincs hozzá hasonlóan gyönyörű asszonya. Amikor pedig megszületett Lilyth, Maryli szépsége még jobban kiteljesedett. Milyen jó is neki. Gondtalanul, boldogan élnek, nem szenvednek hiányt semmiben. Eddig jutott az álmodozásban, amikor meghallotta a robbanás hangját a távolból. A jég az italban a pohár széléhez koccant.
Ezen is túl vagyunk – mondta és elkezdett csomagolni.

Két óra múlva otthon volt. Alighogy belépett az ajtón, egyszerre ugrott a nyakába a felesége és a gyermeke. Felkapta Lilythet és nevetve megforgatta a levegőben. A csengő, gyermeki kacagás örömkönnyeket csalt a szemébe.
– Apa, ugye, akkor most mesélsz? – kérdezte a szőke kislány vacsora után, izgalommal telt hangon.
– Persze, hiszen megígértem, csak előbb segítek a mamának elmosogatni – felelte, amikor megszólalt a csengő.
– Majd én nyitom, apu! Az én születésnapom van, úgyis hozzám jönnek – mondta kipirultan a kislány és már rohant is kinyitni a bejárati ajtót.
A férfi mosolyogva engedte, nem akarta elrontani az örömét. Miközben Lilyth kiszaladt, ő átölelte a feleségét, kifújta azt a kis huncut tincset a homlokából és szenvedélyesen megcsókolta. Kicsit fáradt volt, de nagyon boldognak érezte magát. Egy csókból lett még egy, majd még egy, majd még egy. Amikor hátrafordult, a kislány már ott állt mögöttük a szobában.
– Csak a postás bácsi volt – mondta, miközben apja felé fordította új szerzeményét – nézd, milyen gyönyörű mackót hozott nekem!