Embermesék rókaszemmel

A hegyes fülű levertnek, erőtlennek, elhasználtnak érezte magát és minden alkatrészén túlfájóan kínozta az élet. Félkómás állapotában – némi mazochista hajlamtól vezérelve – beleolvasott a napi hírekbe. Ettől aztán lett belőle meghasonló … vagy valami hasonló. Nagyon rossz érzések vettek erőt rajta, járták át azt az amúgy is huzatos fejét. Gondolkodni kezdett – és mi tagadás, ez a szokatlan viselkedésforma megviselte. Nem értett dolgokat (no nem mintha ez nála olyan kirívó lenne). Mégis, a szokásosnál jobban is meg kellett erőltetnie magát ahhoz, hogy fölfogja a rajta kívül mindenki más számára szentírásként értelmezendő alapigazságot, hogy a „barátom barátja az én barátom és a barátom ellensége az én ellenségem”. Zárni kell a sorokat, összetartás van, még ha az ép ész mást diktálna is. Innentől fogva aztán se jobbra, se balra eltérni nem lehet, mert fölborulna valamiféle fétises rend, oszt akkor jól néznénk ki.
Azt aztán már valóban komoly lázálom okozhatta, hogy csukott szemhéján keresztül is látott maga előtt embereket. Padlógázt adva taposták a pedált, vasmarokkal szorították a kormánykereket és hajtottak az áhított jövő felé. Mindeközben ahelyett, hogy a szélvédőn keresztül maguk elé (azaz előre) figyeltek volna, meredten és rezzenetlenül a visszapillantó tükörbe bámultak – keresztül tiporva patakon, virágbimbón, repülni tanuló madárfiókán és minden máson, ami esetleg szépséget jelenthet az életben. Megkövült koncentrációjuk nem tette lehetővé, hogy érzékeljék a feléjük kinyújtott kezeket, meghallják a hozzájuk szelíden szóló hangokat, érzékeljék a kedves megnyilvánulásokat, szépséget, szerelmet, tréfát, fájdalmat, sóhajtást, sírást. Elgázoltak mindent. Még csak az sem biztos, hogy szánt szándékkal és akarattal. Egyszerűen csak eszükbe sem jutott, hogy másképp is lehetne. Ők csak tepertek a „jövő” felé, nem fogva fel mást, csak a múltat. Azzal a tömérdek ésszel a fejükben milyen véghetetlenül ostobák.
Ekkor gondolta végig, hogy valóban komoly beteg lehet. Azonban van olyan betegség, amiből ha ezer évig élne sem gyógyulna ki. De – folytatta a gondolatsort –, ki a franc akar ezer évig élni? Ő az ilyen napokon csak meghalni szeretne. Lehetőleg már tegnap.

Apám egész élete arra ment rá, hogy felépítsen egy otthont.
Minden délutánt, minden ünnepnapot a kis konyhában töltött,
Édességet nem evett, kávéházba nem járt.
Amikor meghalt, egy gazzal benőtt telek
Maradt utána, amelynek nincsenek ablakai, ágyai, évei…
Változnak az idők, ahogy mondani szokták,
Sok minden történt azóta.
Bátyámmal elvesztettük egymást, megtudtuk, hogy apánk is meghalt...

Szóval ezért nézek esténként ilyen mélyen a szemedbe.
Talán én még érezhetem azt az odaadó fészekmeleget,
Amit ő soha nem érezhetett.

(Szabó Antigoné fordítása)

Gyakorta hallani ilyenkor tavasz tájt, hogy „milyen gyönyörű az az aranyeső bokor, én is ilyet szeretnék ültetni a kerítés mellé”!
Egy tévedést szeretnék eloszlatni, amely bár a mindennapjainkban használt nyelvünkben nem okoz súlyos félreértést, azonban, ha kertünket szeretnénk díszíteni – és beszerzési szándékkal szakemberhez fordulunk -, nem baj, ha mindketten ugyanarra a növényre gondolunk közben.

Főleg akkor illik tudni, hogy mit ültessünk, ha a környezetünkben kisgyermek is él. Nagyon veszélyes lehet a nem megfelelő növényismeret az aranyeső esetében, mert ugye, nagypapa, nagymama annakidején tanította, meg is mutatta, milyen finom is tud lenni az akácvirág, amikor kiszívogatjuk belőle az édes nektárt? Az pedig kinézetre csak a színében különbözik ettől a sárgától. Vitorlás virágú ugyan mindkettő, de az aranyeső minden porcikájában igen erősen mérgező növény!

Ezért is jó tudnunk, hogy a aranyeső és az aranyvessző két, különböző növényfajta, nem szabad összekeverni őket egymással.

Aranyeső (Laburnum anagyroides)
Nagy méretű, gyors növekedésű bokor, vagy az akácra emlékeztető kisebb fa. A vitorlásvirágúak közé tartozó csinos termetű, sárga, csüngő virágfürtű. Májusban-júniusban tömegesen hozza szép, aranysárga, 10-20 cm-es fürtös virágait. Meleg, napos helyet kedvel, a szárazságot is jól tűri. A Laburnum fajok minden része (gyökér, kéreg, levél, hüvely, mag), így a virág is erősen mérgező, megenni, megkóstolni nem szabad!

Aranyvessző (Forsythia)
Márciusban-áprilisban virágzik ez a dús, aranysárga virágú cserje. A legáltalánosabban ültetett fajta. Sárga virágai a vesszők teljes hosszában tömegesen nyílnak. Közepes igényű, csaknem minden talajon díszlenek napon, vagy félárnyékban. Alig kívánnak valami ápolást, ezért nagy, vagy kevésbé gondozható kertekbe alkalmasak, a termőhelyben és klímában sem válogatósak. Nem mérgező, sőt, több alfaját gyógynövényként ismerik el.

... aki egy magányos helyen a juhait legeltette. Egyik
nap megáll mellette egy vadonatúj metálszürke Audi. A vezetője egy Armani öltönyös, magabiztos fiatalember. Megkérdezi a pásztort:
- Ha megmondom magának, hogy hány juha van, nekem ad egyet?
A pásztor ránéz a fiatalemberre, aztán a békésen legelésző nyájra, és nyugodtan azt mondja:
- Rendben.
A fiatalember odamegy az Audi-hoz, összeköti a mobiltelefonját a note-bookjával, az Interneten felmegy a NASA oldalára, GPS helymeghatározójának segítségével letölti egy megfigyelő műhold képeit a környékről, megnyit egy adatbankot, egy szkennelő programmal összeszámolja a juhokat, majd egy 15 oldalas jelentésben kinyomtatja, aztán odafordul a pásztorhoz, és azt mondja:
- Pontosan 87 juha van itt a környéken.
- Igaza van - válaszolja a pásztor -, válasszon ki egy juhot magának.
A fiatalember kiválaszt egy nem túl nagy, de szép bundájút, beteszi az Audi csomagtartójába. A pásztor ránéz, egy kicsit gondolkozik, aztán megszólal:
- Ha megmondom magának, hogy mi a foglalkozása, visszaadja?
- A fiatalember nagyképűen rábólint. A pásztor erre azt mondja:
- Maga tanácsadó.
- Honnan jött rá? - kérdezi az.
- Nem volt nehéz - feleli a pásztor.
- Először is: idejön, anélkül, hogy bárki is hívta volna.
Másodszor: egy juhot akart fizetségül azért, hogy megmondja nekem azt, amit amúgy is tudtam.
És harmadszor: fogalma sincs arról, amivel én foglalkozom. Úgyhogy most adja szépen vissza a pulit.

Ezt válaszolta egyik találkozón egy falusi kisiskolás, amikor a tanítója sugallta kérdést, melynek veleje az lett volna, hogy mi a vers, ijedtemben - mint a háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot -, ijedtemben visszadobtam:

- Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers?

- A vers az - kapaszkodott tekintetembe bátorításért -, amit mondani kell.

Derültség tarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve.

Ő egy kicsit a bumerángtól szabadulás könnyebbségével, s hálásan is ugyanakkor, amiért nem nevettem ki. Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek s el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen.

A vers az, amit mondani kell.

Mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg.

Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét.

Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna.

Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk.

A vers az, amit mondani kell.

Ma a Kertészeti Egyetem kertjében sétáltunk egy nagyot. Természetvédelmi terület, de bárkit szívesen beengednek, feltéve, hogy tiszteletben tartja az ilyen helyen elvártakat (tehát kaszát, kapát otthon hagy és a virágokat még kézzel sem tépkedi le). Aki még nem járt arra, annak itt az idő, hogy pótolja. Ígérem, nem fogja megbánni, érdemes egy napos délelőttöt rászánni. A gyönyörűséges, gondozott növények teljes tavaszi pompájukban fogadtak és a madarak – mint amolyan kis szárnyas Kánaánban – káprázatos énekkel biztosították a zenei aláfestést.
A ligetecskékben fapadokra ülve lehet elábrándozni a természet sokszínű és varázslatos nagyságáról. A hóvirágok, tőzikék már épp hervadóban vannak, de teljes ékességében pompázik a sokszínű (fehér, sötét- és világos lila) ibolya, krókuszok, tulipánok, nárciszok, primulák és kígyóvirágok díszelegnek a fűben. Sárgállik a gólyahír és a csillagvirágok is kikacsintanak a fűszálak közül. Az aranyvessző szemkápráztató ragyogása szinte vakít, a barkák selyme simogat, de szirmot bontott már a korai szilvafa és a számomra mindezidáig ismeretlen kikeleti bangita is. Ezt az utóbbi cserjét mindenkinek ajánlom, aki azon gondolkodik, milyen szépséggel bűvölje el a kertjét a korai tavaszban. Február – március hónapban már csokrosodnak rajta a mámorító illatú, viasszerű fehér, vagy rózsaszín virágok (lásd a mellékelt képet).
Nyugodtan lehet a füvön mászkálni, persze vigyázva, hogy a virágokat ne tapossuk el. Most még az átlagosnál is óvatosabban kellet lépkednünk, mert a bodobácsok a nap első sugaraira előjővén teljes erőbedobással keresték párjukat, hogy a következő évi szaporulatról időben gondoskodni tudjanak. De megfigyelhettünk sokféle madarat, amelyek hozzászokván, hogy azon a helyen őket baj nem érheti, igen barátságosak és cseppet sem félnek. A kerti tóban szinte nyüzsögtek a koi pontyok és a vízi csigák is kibátorkodtak a levelekre. De láttunk rengeteg szabóméhet nektárgyűjtögetés közben, valamint épp szárnyait bontogató kék fadongót – és körbetáncolt bennünket egy citromlepke is.
Sétánkat a Feneketlen tónál folytattuk. Mivel a nádat levágták, most megfigyelhetővé vált minden szenny, amiről az emberek úgy gondolták, legegyszerűbben a vízben temethetik el. Sajnos ennek a felelőtlen viselkedésnek megvan az eredménye, hiszen a halpusztulás igen jelentős méretei jól láthatók. Kárász tetemek sokasága szegélyezi a vízpartot. Ez azért is különösen súlyos, mert ha már a kárász – ami az egyik legszívósabb halfajta – megadja magát a sorsnak, akkor a többi halnak már rég kicsöngettek. Viszont tizenhat darab ékszerteknőst leshettünk meg – az egyik párat épp ungibungi közben. Ez nagyon meglepett, mert bár az köztudott, hogy ha egy környékbeli gyermek megunja addigi kis házi terráriumlakóját, akkor a tóban helyezi el (talán még mindig jobb, mintha a vécén húzná le), de ezekről a tekikatonákról eddig úgy gondoltam, hogy igénylik a folyamatos meleget és ezen az éghajlaton a természetben nem szaporodnak. Ezek a nem kicsi jószágok viszont láthatóan fittyet hánytak a biológia tankönyvben írottakra és túlélték – valószínűsíthetően már nem is csak az elmúlt esztendőben – a telet, jeget, hideget és az emberek hatékony kártételét.
A tóban két vadkacsa pár mártogatta csőrét táplálékot kutatva és egy elszánt éhes sirály pásztázta a vizet. Érdekes módon itt csak a „városi” madarak ültek az ágakon, madárdalnak nyoma sem volt. Hiába, ez a terület már az emberé. Olyanná is teszi.

Pedig_ilyen_is_lehetne

.

Összegyűlnek a világ legnagyobb elméi, kutatói, minden tudományágak legjobbjai, hogy megalkossák azt a számítógépet, amilyen nem volt még soha. Az legyen a legjobb, képes legyen a legtöbbre, tudja mindazt, amit emberi elme valaha is birtokolhatott. A legkiválóbb konstruktőrök, szakemberek dolgoznak rajta hosszú időn keresztül.
Amikor elkészül a gép – amely másodpercenként 186 trillió művelet elvégzésére képes –, összedugják a fejüket, hogy vajon mi legyen az első kérdés, amit feltesznek neki? Összesük közül a legkiválóbb leül a gép elé és bepötyögi a kérdést:
- Van-e Isten?
A gép elkezd zörögni, kattogni, kicsinyt megremeg, majd kivetíti a választ:
- Most már van!

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.
 

 

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.
 

 

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.
 

 

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - ugye zeng, ugye zeng a szived?
 

Szél úrfi ébresztett, be akart jönni az ablakon. Ám vagyok én egy Júlia?
Az utcára érvén azonban gyönyörűen zöldellő fűvel, rügypattantó fákkal és ordítozó madársereggel randevúzhattam. Az orgonabokron már 3-4 centis virágocskák feszülnek a napfénynek, a mandulafák menyasszonyi csokornak jelmezelték magukat és nemsokára a szilva- és almafák is díszbe öltöznek. Pedig még csak március idusán járunk. Idén is korán jön a tavasz, de vajon a méhecskéket ébreszti-e valaki?
Gyermekkoromban – a múlt században – még májusban, anyák napja környékén bontottak szirmot az orgonák és íriszek. Óbudán, ahol felnőttem, tele volt a kert és a kerítés alja velük. Persze, a szomszédé mindig lilább és kékebb volt, így természetes, hogy jól nevelt gyerekhez méltóan lopni jártunk. Főleg ballagás idején, amikor az osztályokat kellett díszíteni. A bibi csak az volt a dologban, hogy a szomszéd kölyök is hozzánk hasonló hitet vallott, így előbb-utóbb a mi kertünk is lekopaszodott.
Mostanában viszont minden előbb virít. A nénikék az aluljárókban kis kaskákból kínálják az aranyeső- (tudom, arany vessző, de ez most nem zavar) és ibolyacsokrokat. Hála Istennek hóvirágárussal nem sokkal találkoztam idén. Akivel mégis, az leginkább hagymástul, tejfölös pohárkába ültetve kínálta a portékáját. Gondolom (vagy remélem), a saját kertjéből származott a növényke. Igaz, szerintem így sem kellene learatni, mert biztos vagyok abban, hogy többnyire nem kertészek vásárolják meg, így a kis tavaszköszöntőnek elég csekély esélye marad a túlélésre.

Lassan ki kell látogatnom a Hajógyári szigetre is. Ilyenkor felmérem, mennyi kárt tettek az elmúlt esztendő óta kölyökkorom vadonjában a mai tulajdonlók.
A sziget tövében nőttem föl. Akkor még vadregény volt, ősfák, bokrok, szépséges ritka virágok és egy belső tó a közepén, ahová apámmal pecázni jártunk. Csak a déli csücskön volt egy kis matróz kocsma, az hordozta a civilizációt, meg a hídnál a csónakház. Gyönyörű volt. A legszebb éveim emlékeit őrzik. Mára a tizenkilenc huszadát kiépítették. Fesztiválközpont, lovarda, minigolf, étterem, disco, jajdemacsóvagyok-pálya, vízisí, valamint az Álomsziget kft. tulajdonolta sokféle ez meg az.
Néha még mindig kimegyek egy kis nosztalgia morzsáért - de már nem lelem. A tavacskát feltöltötték és mostanra az eperfákat is kivágták. Van helyettük aszfalt és tujasor. Meg bennfentes nyaralók. Vajon hogyan kaptak építési engedélyt? Netán Tarlós úr félre nézett? Vagy tán "leszóltak" neki?
Ám, ami a legjobban fáj, az a szemét. Valamiféle virtusból a fákra dobált, zsinóron lógó pet palackok, sörös dobozok mázsaszám, civilizációs antilebomló melléktermékek. Tampon, koton, hátizsák, félcipő rakáson. Persze, mindez a még megmaradt erdős részen. A "megműveletlen" egy huszadon. A fekete mókus és az örvös galamb a még szét nem bombázott, a szigorúan védett ligeti csillagvirág a még meglévő zsebkendőnyi lakhelyén.
Évről-évre, fesztiválról-fesztiválra, egyre nagyobb a szeméthalmaz. A fiatalság mulat. Ha pedig nem, akkor a privatizálók rombolnak építkeznek. Szállodákat, vigalmi negyedeket, gőzkieresztő, drága létesítményeket terveznek és valósítanak meg.
Valahogy nem nagyon hiszem, hogy azoknak a gyerekeknek, akik jachttal érkeznek a szállodába és nézik, hogy az anyjuk hogyan kaszinózik és az apjuk "vigad" a megfelelő negyedben, annak a sziget a gyerekkort jelentené. Sőt! Tartok tőle, hogy azon szerencsétleneknek nincs is olyan. Csak sok-sok pénz. Pedig akadhat, amit nem lehet megvenni. Ellenben szinte mindent lerombolhatnak.
Most mondhatnátok bölcsen, hogy ilyen a világ, ez a haladás, nyugodjunk bele, mert kétszer ugyanabba a folyóba... stb., ám én mégis cirkuszolok. Mert mást nem tehetek. De senki ne higgye, hogy ez nekem így jó. Még akkor sem, ha mások tojnak minderre. Addig ordibálok, amíg van hangom. Talán mégis lesz valaki egyszer (mint ahogy a mese is mondja) és a kutyaugatást (rókavonyítást) meghallják odafönn. 

Vettél Potemixet? Anyám várhat!

… Tolják reggelente a képembe a televízióban a jelenetet.
Általában innen tudom, ideje indulnom. Ám útközben nemegyszer visszacsengenek a fülemben a hallottak és olyankor mindig elgondolkodom, mi késztette a film készítőit arra, hogy egy „keményítő” reklámban egy olyan emberpárt szerepeltessenek, akik több, mint lohasztóan hatnak férfira, nőre egyaránt. Én két ilyen ronda embert csak akkor tudnék elképzelni, ha az abszolút önmegtartóztatás lenne a cél, vagy az említett roboráló anyag fogamzásgátló lenne.
Bár őszintén megmondva nem vagyok egy pornóhívő sem, mert ott az egész másról sem szól, mint cup-cupp és slap-slapp, de mégis, valahogy előbb-utóbb kedve kerekedik az embernek.
Kíváncsi lennék, hány rászoruló pasasnak jut eszébe a fenti reklám hatására beszerző útra indulni és mit tehetnek olyankor, amikor eszükbe jut a film Gézája és Gézánéja? Szerintem mennek Viagrát íratni a dokihoz, mert azt nem velük reklámozzák.

Eszembe jutott Vavyan Fable Mesemaraton c. könyvéből egy részlet:

„ A dont kevésbé izgatta a fődíj mellé járó egymillió dollár. Ennyi pénz aligha húzhatta ki a bajból. Nem is hajszolta volna magát és lovát, tekintve, hogy utálta ezt a sportot, de sárga szemű partnernője rávette a gyors hajtásra.
A popénekesnő hipnotikusan ringó hátulját figyelve a don megint a korábbi hibába esett: megkívánta a lányt. Erre már többször volt példa az utóbbi harminc órában. Valahányszor Zia Charme-ra vetette magát, mindannyiszor megismétlődött a végzetes esemény. A macskaizmú lány átfonta őt karjával, felperzselte csókjaival, majd a kellő pillanatban elővette a parányi palackba rejtett habot, az állítólagos óvó szert, mely a fogamzás bekövetkeztét volt hívatott meggátolni.
Eme hab alkalmazása azzal a következménnyel járt, hogy a férfiasságában kellően felbolygatott don végigjárta a pokol bugyrait, az enyhe csípő érzéstől a maró viszketésig, majd a hasogató fájdalomig. Kínjában négykézláb bebarangolta a soron lévő helyszínt, s mire a kör végére jutott, elfelejtette, minek is vetkezett le.
Zia Charme sosem tett szemrehányást. Szunnyatag tekintettel felöltözött és nyeregbe szállt. Nem volt kétséges a tudományos világ e hab képében jelentkező szerének óvó hatása. Használata esetén soha nem következett be a nem kívánt terhesség.”

Petri György:   Hírösszefoglaló

Mint lépcsőzugban a pormacska:
gyűlik puhán a korszak mocska.

Follow_Me

Fly_Robin_Fly

The_Hustle

Február 29. van, szökőnap. Ráadásul a hét utolsó munkanapja. Ma relaxáljunk.

(forrás: opcsal.blog.hu)

Tegnap este volt szerencsém ellátogatni az Artoris műterembe, ahol egy „Könnyű tavaszváró performance” hálás közönsége lehettem.
Már megszokhattam volna, hogy a galériatulajdonos család – akikhez kőkorszaki barátság köt – amiben fantáziát lát, abból aranyat is csinál (ebben az esetben kifejezetten eszmei értékre gondolok), mégis meglepett az a sok új impulzus, érték, amivel én is gazdagodtam.
Egy egészen másfajta szemléletű/látásmódú művészetnek lehettünk tanúi azzal szemben, amit mindez idáig megszokhattunk. Ha csak annyit mondok, hogy egy remek festőművész élő zenére digitálisan festett, akkor a kedves blogolvasóim éppúgy meg lesznek győződve arról hogy a róka beborult, mint azok, akiknek élőszóban, félmondatban meséltem róla.
Hát hiszen ez az! Mert általában mi jut eszünkbe a festményekről? Szép, nagy vászon (vagy épp pöttynyi), díszes-aranyos képkeret, többnyire téglalapos kiterjedések, nagy nevek, műkereskedők, csilliónyi forintok. Ilyenekből vannak rakva újgazdagék falán kilóra vásárolt négyzetméterek. (Nincs szándékomban kétellni a régi nagyok értékeit, de azokat bizony jobban szeretem a múzeumok hatalmas termeiben látni, mint a Bács megyei „szőke olaj” panzió lambériázott falán.)
Ámde attól, hogy volt egy Munkácsynk, egy Paál Lászlónk, egy Mányokink, egy Rippl-Rónaink, egy Madarász Viktorunk … és még napestig sorolhatnám, nem árt tudomásul venni, hogy a Föld forog és a Nap holnap is fel fog kelni. Azaz az élet megy tovább, a koruk béli nagyok után a mi korunk béliek következnek. Ők pedig minden esetben a saját eszközeikkel, saját szemléletmódjukkal, saját attitűdjük bebélelésével fognak alkotni. Az élet nem áll meg, a nagyon jó után következhet egy egészen másképp nagyon jó. Az egyik nem zárja ki, nem annullálja a másikat.
Itt van példának okáért ez a blogosdi. Ha garafomán vagyok, hát tehetném mindezt palatáblára, szépírással. Ha elég exhibicionista is vagyok mellé, akkor levélpapírt, lúdtollat is használhatnék és körmölhetnék több példányt, hogy kiragasszam a piactéri fák törzsére az írásaimat. Ehelyett kapom a billentyűzetemet és egy szabadon regelt weboldalon szórom az agymenéseimet. Mert van számítógépem. Egy eszköz, ami már nem luxus, hanem a mindennapjaink része. Kac-kac, ugye, Ti sem vagytok különbek, mert Ti pedig olvassátok – és máris kialakult egy olyan társaság, egy összekacsintó banda, ami alig száz éve még totálisan megbotránkoztatta volna azokat, akiknek akár csak hasonlóról is mesélni próbált volna egy jövőbelátó kisiparos.
Nos, hát lényegileg ilyen a digitális festészet is. Nem hülyeség, nem nevetséges, hanem igenis lényegi, létező valami azok számára, akik nem restellik megismerni az újat. Akik veszik a fáradságot, hogy beletekintsenek egy addig nem látottba, akik nem utasítanak el dolgokat csak azért, mert ők nem ismerik, azok számára egy egészen új világ – alkalmasint egy új csoda – tárulhat fel. Ami természetesen az egyén, az alkotó és a befogadó nélkül nem működik. Nem a gép fest, hanem a művész. Az eszközt kezelni kell és a végeredményt látni. Ezt egyetlen masina sem képes magától megtenni. Benne van az ember, az alkotó, a lélek, a tudás és a tehetség. A gép korunk ecsetje, palatáblája, lúdtolla.
Nos, számomra tegnap megmutatta magát egy új dimenzió. Hálás vagyok a barátaimnak, hogy általuk részese lehettem az estnek – és bízom abban, hogy egyre többen lesznek még olyanok, mint én, vagyis az örökké kíváncsiak.

Akinek ideje engedi, látogasson el a galéria oldalára és olvasgasson erről a művészeti irányzatról. Ígérem, aki nyitott, az nem fogja megbánni: itt

…vagy nézegessen videót: itt

A hvg.hu (ami ugye, egy olvasott oldal) "Itthon" rovatából egy főcím:

„Kínos bakit vétettek a Magyarok Nyilait üldöző nyomozók”

Milyen jó is lenne, ha lehetne, de…
Aki a bakit elvéti, az nem hibázik.
Ha a kínos bakit véti el, akkor plánesőt!
Vagy értsem másképp? Ha nem hibázik, az kínos? Miért?

***

Hovatovább kezdek hozzászokni, hogy az általam kedvelt kvízműsor játékosai közül:
1. a történelemtanár nem ismeri az angol uralkodókat;
2. a joghallgatónak lövése sincs, hogy melyik nyomdában nyomták a 12 pontot;
3. a politológusnak nem ködlik a Varsói Szerződés;
4. a zenetanár Kodályt nem tudja elhelyezni korban;
5. a filozófus nem tudja, miért ítélték el Jean Valjeant;
6. a kultúrház igazgató nincs tisztában az egy népművelőtől elvárható alapfogalmakkal.
Nagy hirtelenjében ennyi jut eszembe az utóbbi időszak élménytárából, de ha kicsit gondolkodnék tovább, még sorolhatnám.

Az egész csak azért dühít, mert ezek az emberek szereztek egy diplomát, sok más emberrel szemben előnnyel bírnak, azt lelkelik országszerte, hogy ők nagyobb tudásúak a többinél, ennek megfelelően jobb kondíciókkal találnak munkahelyet. Mindezt a munkaadók meg is fizetik.
Hát az általános műveltséggel meg mi lesz? Csókolom! Mire is vagyunk olyan büszkék?

Eszembe jutott egy vicc(?):
Aki nem dolgozik, az munkájában nem ejt hibát.
…Aki a munkájában nem követ el hibát, az prémiumot érdemel, tehát,
…aki nem dolgozik, az kiváló munkatárs és jól meg kell fizetni.

Hogy miért épp Pipi néni? Régebben olvastam egy könyvben egy törékeny, pici öregasszonyról. Azonnal ez a név jutott az eszembe, ahogy megszólított a buszmegállóban. Viseltes, kopott, de patyolat tiszta télikabátjában állt ott, kis, barna kézitáskáját és ezüstfejes esernyőjét szorongatta. Pihe haját lebegtette a szellő és a tengerkék szemei csak úgy vakítottak, ahogy pergamenszerűen vékony bőre ezernyi ráncba szaladt a mosolyától.
– Tudja, kedveském, most majdnem megint fölszálltam erre a buszra – mondta – pedig már kétszer is előfordult, hogy elvitt a csodába. Hiába, a szemem már nem a régi. Nyolcvankilenc évesen mit is várnék? Itt minden annyira megváltozott az utóbbi időben. Állandóan túrnak, fúrnak, kellenek az utak. Szépítik a várost, én meg egyre kevésbé ismerem ki magam. Pedig itt lakom már ezer éve a Bikszádi utcában. Tudja, merre van? – kérdezte és megnyugtató válaszomat, hogy tudom, örömmel konstatálta.
– Meg aztán jól el is gondolkodom mostanában – mesélt tovább nekem, mintha régi, jó ismerősök lennénk – mert nagy a bánatom. Meghalt a férjem. Pár lépésre tőlem csapott be a bomba és ő ott halt meg a szemem láttára. Tudja, „nemrég”, a háborúban. Harminckettőben ismerkedtünk meg. Én szobalány voltam, nem messze a Parlamenttől, ő pedig a „vizet” szerelte a háznál. Szép, deli legény volt, nem olyan nyamvadt, mint ezek a mostaniak. Ezeket már más nem érdekli, csak a gazdagodás, meg a foci … és sorolta az emlékeit, mintha minden tegnap történt volna. Én pedig szavai nyomán egy mesevilágba csöppentem. Elképzeltem Pipi nénit kis, fekete köténykében, csipkés bóbitával a fején, ahogy elsétálnak lovagjával a Dunához, ahogy kézen fogva andalognak a ligetben, ahol a kackiás bajuszú vízszerelő egy tükrös szívet vásárol neki a vurstliban. Láttam magam előtt a fiatal, élettől kicsattanó Pipit, amikor megpörgetik a mulatságban, aztán amikor feleségül megy élete szerelméhez. És láttam a háborút is. Hallottam a becsapódó bomba hangját, Pipi néni elkeseredett sikolyát. Azóta nincs senkije, egyedül él abban a házban, amit az urával vettek a megtakarított fillérkéikből. Gyerekük nem lehetett, de vannak helyette unokaöccsei. Két fiútestvére volt, az egyik meghalt a fronton, a másik rokkantan tért haza. Az ő gyerekeit nevelgette, amíg kicsik voltak. Testvére halála után már ők sem nagyon nyitották rá az ajtót, így végleg egyedül maradt az emlékeivel. Nagyritkán, talán évente egyszer megjelennek és megnézik a házat. Persze, ők fogják örökölni. A gyümölcsfákat kivágták, pedig az öreg diófát még együtt ültették az urával, nem sokkal az esküvő után, de annak a termése sem kell már senkinek, készen vesznek mindent a boltban – folytatta a kis öregasszony –, egyszer majd füvesítve lesz az egész kert…
Apró, leheletfinom, madárcsontú kezeivel megsimogatott, mielőtt felszállt arra a buszra, amire várt. Én még sokáig néztem utána … és nagyon szerettem Pipi nénit. Milyen furcsa is az élet. Nem mertem elkérni a címét, hogy alkalomadtán meglátogathassam, enyhítsem egyedüllétét és a lábaihoz kuporodva hallgathassam gyönyörűséges meséit. Pedig itt élünk egymástól párszáz méterre. Én a lakótelepi társas-magányos dobozomban, ő pedig a közvetlen mellettünk lévő kertvárosi utcácskában. Féltem, hogy az örökösök talán félreértenék egy idegen ember közeledését. Féltem azoktól az emberektől, aki nem törődnek egy angyallal. Elveszítettem őt és tudom, már aligha fogom újra megtalálni. Gyávaságomtól gyötörten fordítottam hátat a már rég sehol sem látszó autóbusznak és keserűen indultam hazafelé. A szemerkélő esőben két verssor játszott kopogós römit a fejemben:
„ A pillangó szárnyát, ha levágod, ő marad,
de hernyó, hogyha kell, a földön is akad.”

Nézzük a tendert. Tényleg eleve az Alfára írták ki? Igen, de ez nem is lehet máshogy. Ekkora tétel használt járműre nemigen lehet tendert kiírni másképp. Elég keveseknek áll ugyanis a garázsában ennyi (maradjunk a BKV-tender számainál: legalább 60) azonos gyártmányú, hasonló korú, eladó csuklós busz. A legnagyobb európai közlekedési vállalatok is rendszerint 10-20 darabonként selejteznek. Az ilyen ritka alkalmaknak spéci oka van, általában egy-egy nagyobb beszerzés.
…
A BKV kiskirályok és szent tehenek gyülekezete volt, egy nagy család, ahol mindenki mindenkit ismer. Az átlag itt-töltött munkaviszony több mint húsz év. Az öröm, ha egy buszvezetőnek a fiai is sofőrök lesznek nálunk, de az már nem, ha egy döntéshozó középvezető a felesége, a gyereke vagy a saját tulajdonában álló kft.-vel köt szerződést. Az ilyesminek most vége.
A cikk megírása és megjelenése után tudtam meg a hírt, hogy Antal Attilát kórházba szállították infarktusgyanúval. Mit lehet ilyenkor mondani? Természetesen emberként sajnálom őt, és mielőbbi gyógyulást kívánok. A közbeszerzésről ettől még továbbra is ugyanazt gondolom.

http://index.hu/velemeny/eheti/ehetiantal/

Tisztelettel jelentem, az én vérnyomásom is magas, a pulzusom normál állapotban 120-at ver percenként, ezért gyógyszereket kell szednem és néha megjelennem a kórházban.
A kérésem tehát a következő:
Lehetnék esetleg én az új BKV főnök? Nekem már másfél évre is megérné, ha kell, fizetnék dupla vizitdíjat is. Igaz, elég hosszú a sor, amíg a névsor elejéről (Aba, Antal …) elérünk az „r”, mint róka betűig, de kérem ezúttal, tekintsenek el a pályáztatástól. Hagyó úr tartsa a megszokott gyakorlatot, azaz hagyja a dagadt pályaműveket másra és engem vigyen fel a padlásra.
Amennyiben mellettem teszik le (ebben az esetben) általam nagyra becsült voksukat, ígérem, az első év eltelte után nem a kétszeresére, hanem csak másfélszeresére emelem majd az amúgy is hét számjegyű fizetésemet. A maradékkal pedig majd megtámogatom az éhező főpolgármester-helyettesek kaviár és lencse népjóléti alapját, valamint küldök a gyerekeinek mikuláscsomagot decemberben.
Várom mielőbbi szíves jelentkezésüket, mert ugye, a spanyol etikett elvárásai szerint önöknek kell megkeresniük engem.

P.s.: Ha előbb érnének a lakásomra, mint én, akkor felhívnám szíves figyelmüket, hogy a konyhában lévő evőeszköz nem ezüst, az ékszereim nem sokat érnek, készpénzt pedig ne is keressenek a párnacihámban. Egyetlen nagyobb értéket csak a havi BKV bérletem képvisel, de azt meg magamnál hordom.

Maradok tisztelettel:
Egy választópolgár, aki mellesleg az önök munkaadója is.

Eldönthetetlen, hogy a városfejlődés kényszeríti-e ki az infrastrukturális rendszerek fejlesztését vagy e rendszerek fejlődése következtében alakulnak-e át a városok. Egy biztos: az infrastrukturális fejlesztésekhez kötődnek a legnagyobb építési beruházások (autópálya, vasút, közműhálózat, repülőtér). Hol az építész szerepe mindebben ma Magyarországon és külföldön? Sokszor úgy tűnik, az infrastrukturális beruházások feltartóztathatatlan erővel rendelkeznek; városok, városrészek alakulnak át egy gyakran kiismerhetetlen erő következtében. Mit jelent mindez az építészet szempontjából? Milyen az infrastrukturális beruházások építészete itthon és külföldön? Infrastrukturális fejlesztésekre a következő hat évben Magyarországon mintegy 1700 milliárd forint hívható le EU-s támogatásként. A közlekedési rendszerek (vasút, úthálózat, városi közlekedés) nagy fejlődés előtt állnak. Hogy alakul e rendszerekhez kötődő építészet? Fel vagyunk-e erre készülve szakmai, adminisztrációs és minőségi szempontból? Hogyan alakul és alakult mindez külföldön?
(Infra 2008)

A fentiekről szólt a pénteki Városi infrastruktúra és építészeti szimpózium előadássorozata, amelynek a délutánra eső részére volt szerencsém eljutni. Egyebek között jó pár lelkes, fiatal építésszel találkoztam, akik kezébe helyezte a város új arculatának megálmodását és kivitelezését.
A konferencia másnapján (szombaton) lehetőségem nyílt megtekinteni egy általam kiválasztott metróállomás építését. A tétényi úti objektumba látogattam le, ahol Brückner Dóra, a Palatium Stúdió Kft. egyik – számomra megdöbbentően – fiatal, szimpatikus építésze kalauzolta kis csoportunkat és válaszolt a kérdéseinkre.
A létesítmény igen látványos, a környezetbe illeszkedő és optimális helykihasználású lesz. Megálmodásánál odafigyeltek mindenre, ami korunkban fontos lehet. Nemcsak a technika kap nagy szerepet, de a természet adta lehetőségek is, például azzal, hogy napkeltétől napnyugtáig természetes fény biztosítsa a megvilágítást az állomás területén.

"TÉTÉNYI ÚT" metróállomás - építészek: PALATIUM Stúdió Kft. - Erő Zoltán, Csapó Balázs, Varga Péter István, Brückner Dóra, Antal Máté, Kosztolányi Zsolt

A projektről – a budapesti 4-es metró I. szakasz állomásairól – részletesebben az Építészfórum oldalain lehet olvasni:
http://epiteszforum.hu/?q=node/1579

Hol volt, hol nem volt, a plusz végtelenen innen, de az x-y koordináta rendszeren túl, egy egységsugarú kör belsejében éldegélt az öreg Háromszög. Ennek az öreg Háromszögnek nem volt egyebe, mint három daliás szöge, név szerint: Alfonzó, Bétamás és Gammatyi. Alfonzó és Bétamás vékonydongájú hegyesszög, Gammatyi pedig daliás derékszög volt.

 

Amikor az öreg Háromszög érezte, hogy közeledik a nullára redukálásának az ideje, így szólt szögeihez:
- Menjetek kedves szögeim, számegyenest látni!
A jó öreg feltarisznyázta őket hamuban sült logaritmussal és néhány soványka pi-vel, ők meg fejükbe nyomták hatványkitevőiket és egy R sugarú nyári napon elindultak szerencsét próbálni.

 

Mentek, mendegéltek, az egyik koordinátarendszerből a másikba, míg egy hatalmas gyökerdőbe nem értek.
- No itt megpihenhetünk! - mondta Gammatyi.
Mindjárt le is telepedtek az egyik gyökvonás alá, és falatozni kezdtek. Már éppen a hamuban sült logaritmus utolsó mantisszájánál tartottak, amikor a bonyolult egyenlőtlenségek halmazából hirtelen előugrott a gonosz manó, a piros sapkás páros függvény, a Cosinus.
- Adjatok hamuban sült logaritmust! - kiáltotta, de a szögek rá sem hederítettek. Amikor a gonosz Cosinus látta, hogy parancsát nullába sem veszik, kikapta Gammatyi kezéből az utolsó mantisszát, és úgy elszaladt vele, hogy porzott utána a számegyenes. No de Gammatyi sem volt rest, a gonosz Cosinus után eredt. Alfonzó és Bétamás is követte őket.
Futottak árkon-bokron keresztül, nevezetes szorzatokon és gyöktényezős alakokon át, míg egy félelmetes dőlt síkú koordináta-rendszerbe nem értek. Ennek a közepén egy kacsalábon forgó, emeletes tört állt. A Cosinus egyenesen ide menekült, a szögek utána. Kergették a számlálóban, majd a nevezőben, benéztek minden egyenletbe, minden gyökjel alá, kinyitottak minden zárójelet, hiába. Gyönyörű, aranyos megoldó képletek, és bíbor-bársony függvények között rohantak tovább, össze-vissza borogatták a hatványokat és a gyököket. Az egyik gyökjel alatt végre megpillantották az ott lapuló gonosz Cosinust. Gyorsan kiszabadították negatív előjelét, majd megsemmisítették a gonoszt. Ezután sétára mentek a számlálóban, ott megcsodálták a pluszokat és a mínuszokat, a különféle gyökvonásokat és a zárójeleket.
Az egyik szögletes zárójelben megpillantottak egy megkötözött Tangenst, kit azonnal kiszabadítottak. Erre a Tangens így szólt:
- Én vagyok a Tangens király, akinek a birodalma a mínusz végtelentől a plusz végtelenig terjed. Sajnos birodalmamat elvarázsolta a gonosz Cosinus.
Erre a daliás Gammatyi így felelt:
- Felség! A gonosz nincs többé! Megsemmisítettük. Birodalma ismét szabad!
- Haj, lett erre nagy öröm! Tangenskirály a fele birodalmát neki adta a három szögnek, továbbá a három fiút aránypárba állította három lányával, nevezetesen:
Alfonzó aránylott Amáliához;
Bétamás aránylott Beátához;
Gammatyi pedig aránylott Cecíliához.

 

Lett nagy öröm, lett nagy átrendezés. Hét perióduson keresztül és hetedhét számrendszeren át tartott a lakodalom. Ezalatt folyt az osztás, szorzás, négyzetre emelés, míg a fiatalok közös nevezőre nem jutottak. Nemsokára létrehozták a legkisebb közös többszörösüket, és még ma is élnek, ha meg nem haltak.

(Internet)

A lepusztuló állami vagyon és a vezetők luxusautóinak éles kontrasztját jól példázta az Andrássy 66. szám előtt éppen leálló fekete S-osztályú Mercedes-Benz. A luxusautó természetesen a járdán parkolt. Miközben a totálokat készítették a stábnak feltűnt, hogy mozgássérült igazolvány figyel ki a Merci szélvédője mögül. Gondolták közelebb mennek, vágóképeket rögzítenek egy későbbi, parkolási visszaélésekről szóló anyaghoz is. A Magyar Televízió stábja nem rejtett-, vagy kézi kamerával dolgozott: mind a riporter, mind az operatőr viselte az MTV kitűzőjét, statívot használtak, látszott, hogy a köz érdekében dolgoznak a nyílt utcán.
Miközben az autót filmezték, valaki kiüvöltött a 66-os szám egyik emeleti ablakából, hogy azonnal kotródjanak el a kocsijától. Ezt követően az épületből kijött egy jól öltözött, biztonsági őrnek látszó személy, aki normális hangnemben közölte az újságírókkal, hogy hagyják abba a filmezést és távozzanak. Szó-szót követett, de az udvarias megbeszélés határait nem lépték túl. Nem úgy a Merci gazdája, aki kirohant az épületből, és jónapot helyett minősíthetetlen módon kezdett el káromkodni – „állítsátok le a kamerát, vagy szétbaszom a fejedet” – ezzel indított. Ezután kétszer megpróbálta lerántani a kamerát az operatőr válláról. Az operatőr megnyomta a felvevő gombot és az egész támadást rögzítette.

 

Folytatás a cikkben:

http://hvg.hu/cegauto.fokusz/20080215_megtamadtak_mtv_stabjat_mav_abe.aspx

No comment

Mi ketten egymást meg nem értjük,
Nagyon sajnálom, asszonyom,
De ha nem kellek szeretőnek
Egyébre nem vállalkozom.

Például arra, mit gyakorta
Szónoki hévvel mond kegyed,
Hogy meggyötört szegény szivének
Legjobb barátja én legyek.

Legjobb barát! szavamra mondom,
Megtisztelő egy hivatal,
De nem vagyok hozzá elég vén,
S ön aggasztóan fiatal.

Ön csupa élet, csupa illat,
Lángol vakít, hevít, ragyog,
Hát hogyne szomjaznám a csókját
Én, aki angyal nem vagyok?

Olyan kevés amit kivánok...
Ha osztozkodni restel is,
Legyen a tisztelt lelke másé
Nekem elég a teste is.

Legyen lelkének egy barátja,
Kivel csevegni élvezet,
De ez az őrült, ez a mamlasz,
Ez a barát nem én leszek.

Legyen övé minden poézis.
És az enyém: csak ami tény,
Ő oldja meg a problémákat,
A ruháját viszont csak én.

Hogy ez a hang szokatlan önnek,
Kétségbe, kérem, nem vonom,
De annak, hogy megértsük egymást
Csak egy a módja asszonyom:

Adjon az Úr, ki egy tenyérbül
Rosszat is, jót is osztogat,
Rosszabb erkölcsöket kegyednek,
Vagy nekem adjon jobbakat!

Borostyán lustán elnyújtózva feküdt végig a magyalbokor tövében serkenő füvön, egészen közel egy nyíló hóvirághoz. Úgy gondolta, az igazán csinosan mutat fehér szirmaival és zöld levelével kékesfekete, fénylő bundája mellett. Hosszú, ívelt szempilláit primadonnaszerűen megrebegtetve figyelte az előtte zajló férfias táncot. Várt.

A két kandúr egymáséba mélyedő tekintettel forgott egy képzeletbeli tengely körül. Egyik sem hátrált, farkasszemet néztek. Tarkójukon felborzolt szőrrel, hátrasunyt fülekkel próbálták felmérni a másik erejét. Oldalukon, nyakukon kidagadtak az izmok. Mint két pattanásig feszített rugó, ívbe hajló testtel járkáltak a másikkal szemben, hol előre, vagy hátra, hol pedig oldalra téve pár apró mozdulatot. Minden idegszálukkal fogva tartották ellenfelüket.

Ekkor jelent meg a bokor túlfelén Schulteisz. Hogy miért így neveztem el? Nem tudom. Ez jutott eszembe, amikor megláttam az alkatát – ami a sihederkor alig éppeni elmúltára utalt – vörös, tigriscsíkos bundáját, zsiványos tekintetét. Szerintem mosolygott is. A színe elég feltűnő volt a korai tavaszban, a két kandúr azonban mit sem vett észre a közeledtéből. Ő leült és egy darabig Borostyánnal együtt szemlélte az erősek harcát. Nem sokáig tette, hamar ráunt. „Izomagyúak” – gondolhatta magában és mintha fitymálóan el is húzta volna a szája szélét. Aztán odasündörgött a fekvő cicához, párszor végigsimította arcával annak csodaszép bársonybundáját, a fülébe súgott ezt, azt, majd a háta mögé kerülve – és láthatólag a nőstény beleegyezésével – kicsit gyakorlatlanul ugyan, de teljes igyekezettel kezdett el munkálkodni a következő generáció létrejöttén.
A jelenésnek Borostyán kéjsikolya vetett véget. A két tusakodó kandúr ezt meghallva elkapta a másikról a tekintetét és igen bután meredtek az addig biztos tulajdonnak hitt hölgycica irányába. A pillanat töredéke alatt lett értelmetlenné a háború, az erődemonstráció és mindenféle férfias játék, amivel a nőstényt kívánták lenyűgözni.
Amaz megnyalogatta a bundáját és nem törődve tovább a két marhával, lassan, kimért, kecses léptekkel – akár egy királynő – elindult a ház sarka mögött éppen eltűnő Schulteisz után.

A fiú kirohant az ajtón, le a lépcsőn, ki a járdára, futott, aztán az ablaknál lassított. Futtában bekiáltott a csukott ablakon: „Kaptál?” Úgy tűnik, bentről igenlő válasz érkezett, mert a fiú megállt és elmosolyodott. „Milyent?” – kérdezte, és a bent lévő egy-két szavától felcsillant a szeme. „Szóval elhoztad? Remek. És pont olyan, amilyenről beszéltünk...” – áradt belőle az izgalom. Úgy tűnik, a bent lévő magatartása megnyugtatta, minden tökéletes rajta. A fiú remegett. Azonnal látni akarta. „Szóval elhoztad” – csak ennyit tudott mondani. A bent lévő hosszasan magyarázott, a fiú le sem vette szemét az ablakról. Ivott minden szót, ami bentről jött. „Csodálatos... én mondom, fantasztikus. És itt van most nálad? Á, persze, otthon...” – mondta a fiú kissé csalódottan. „Azt hittem, most magaddal hoztad” – tette hozzá mintegy mentegetve előbbi hanglejtését. „És melyik fajta?” – érdeklődése és izgalma csak fokozódott. „Ohohohó!” – kiáltott fel, majd szégyenlősen körülnézett, hiszen mégiscsak kint van az utcán. „Szóval az az, amelyikről beszéltünk. Pontosan olyan, amilyennek elképzeltem!” – ezeknél a szavaknál kipirult az arca, szemei kikerekedtek, kezét görcsösen szorította a farzsebére. „Szóval elhoztad. Nagyon örülök.” Újra a bent lévő vette át a szót. Sokáig beszélt, a fiú zavart lett. Láthatóan nem értette, mit jelentenek a bentről jövő szavak. Kezét kivette a zsebéből, rosszat sejtve felemelte, majd megsemmisülve a föld felé ejtette egész karját. Halálsápadt lett, arcából kifutott a vér. ”Az nem lehet!” – mondta alig hallhatóan, csak úgy magának. A bent lévő megzörgette az ablakot. A zajra felriadt, és hangosabban elismételte: „Nem lehet igaz!” A bent lévő megint hosszasan magyarázott, és a fiú arca visszanyert valamit az iménti pírból. „Ja, hogy csak majdnem! Már azt hittem... Hála istennek, hogy mégsem! Nagyon megijesztettél.” A bent lévő elejtett valamit, ami hangos csörömpöléssel atomjaira hullott szét. „Miért vagy ilyen ideges? – kérdezte a fiú vidáman. – Az egész tálcát a padlóra! Hát ha egyszer minden rendben... Különben is nekem lenne okom rá, hogy idegeskedjem, hiszen mégiscsak az én ötletem, az én címem, ugyebár...” Bentről furcsa zaj szűrődik ki. A bent lévő az üvegdarabokat söpörgeti, majd egy zuhanás – a szilánkok a vödörbe kerültek. Egy teljes percig csend van, egyikük sem szól. A fiú arca ragyog, mint a gyémánt, szétveti a büszkeség. Végre megszerezte! A bent lévő újra megzörgette az ablakot, a fiú unottan figyelte, mintha a bentről jövő információk már semmi újat nem tudnának, éppen ezért nem is érdekelte a bent lévő hosszas monológja. Egy szónál azonban felkapta a fejét. „Hogyan? – szemeit kidüllesztette, mint a békák, amikor feszülten figyelik zsákmányukat. – Hogy mondtad? Attól félek, valamit félreértettem. Hogyhogy nem adod nekem? Hiszen az enyém! Különben is, téged azelőtt nem érdekelt az ilyesmi!” A fiú teljesen kikelt magából, az sem zavarta, hogy az emberek mind őt figyelik. „Nélkülem meg sem tudtad volna szerezni!” – ezek a szavak mintha valahonnan messziről, egy fuldokló szájából jöttek volna. A bent levő hallgatott, a fiú viszont tajtékzott. „Neem, barátom, neem – üvöltötte –, ezt nem mered megtenni! Nem lehetsz ilyen aljas, ilyen utolsó aljas...” Levegő után kapkodott, a megfelelő szavakat kereste, de egyik sem volt elég sértő, egyikkel sem tudta kifejezni mélységes megdöbbenését, megvetését, mérhetetlen csalódását egy olyan emberben, akit a barátjának tekintett, akinek teljesen kiszolgáltatta magát, akivel legbenső titkait megosztotta. Egy szót sem talált, ami elég meggyőzőleg hatott volna, de pillantása szikrát szórt. Ölni tudott volna a szemeivel. Hosszú percekig állt így ökölbe szorított kézzel. Álmai a porba omlottak. Amit eddig fontosnak tartott, elfelejtette, most egyszerre üresnek érezte magát. Agya tompán mozgott, nem gondolt semmire. Tudta, hogy nem tehet semmit. Mit is tehetne? Hogy bizonyíthatná, hogy az övé? Legszebb álmai, legmerészebb fantáziálásai tárgya! Ami negyedóráig az övé volt, bár még csak meg sem nézhette közelről, meg sem érinthette. Ki hinné el, hogy mennyire lesújtotta a csalódás? Aztán magát hibáztatta. Miért nem ment el érte személyesen! Ilyet máshol nem talál, soha többé nem lesz még egy ilyen alkalom... Vagy ha mégis, az már akkor sem ugyanaz lesz. Elfordult az ablaktól. Gépiesen elindult abba az irányba, amerre az imént még annyira sietett. Bár már cseppet sem volt fontos számára semmi. De azért ment, mert a parancs ott dübörgött az ereiben: menni kell előre, akármi is történt, folytatni kell a megkezdett utat – a halálig.

 (m.e.k)

A mai nap pedig mindenféle komment nélkül (mert egyszerűen nem találok megfelelő szavakat) legyen korunk Carusojáé:

Paul Potts

Nessun_Dorma 

Time_to_Say_Goodbye

Nella_Fantasia