Embermesék rókaszemmel

Eljött az idő, amikor több mint egyévnyi blogolás után hosszabb szünetet kell tartanom a firkálásban és nyári szünetre engedem a kedves olvasóimat. Néha azért benézek majd, de rendszerességet jó darabig nem ígérhetek.
Olyan sok tanulnivaló tornyosul előttem, hogy még egy szentjánosbogarat sem látok pislákolni, nemhogy a fényt az alagút végén. Mondták az okosok, hogy az nagy állami vizsgát nem kínálják tálcán, így aztán bele kell adnom apait, anyait. Persze, mindezt munka mellett végzem, mert élni is kell valamiből.
Nem tagadom, félek. Nagyon. Ám, ha már korábban nem volt annyi eszem, hogy megtegyem, hát itt az idő, hogy ne halogassam tovább. Igaz az is, hogy nincs az az isten, amiért még egyszer ebbe belevágnék, de ha már megtettem, hát emberül helyt kell állnom. Ehhez viszont szükségem van minden időmre, energiámra. Ugye, megértitek?
Persze, milyen a „kis hang” a fejemben? Ahelyett, hogy latin neveket skandálnék feszt (mondtam már, hogy korábban is utáltam latinul tanulni?) most is csak egy bugyuta versike jár a fejemben elnyomva minden bevésendő okosságot. Ezt énekelgeti: „Csetneki csikós itat a Tiszán, sárga cserépcsengő cseng a csikaja nyakán” – s e mellé tiszta erővel sorolja, miért is kell összetojnom magam ahelyett, hogy elhinném, azért is sikerülni fog!
A vicc az egészben, hogy a körülöttem élők olyan őszintén hisznek bennem, annyi támogatást és megerősítést kapok, hogy attól már egy síkhülye is professzornak érezhetné magát, csak én nem vagyok képes levetkőzni és félredobni a kishitűségemet. Pedig meg kell tennem. Megyek is, itt az idő nekikezdeni.

Nektek pedig, kedves olvasóim, kívánok nagyon szép nyarat, jó pihenést és minden csodálatost, amit csak magatoknak el tudtok képzelni.

RABSZOLGASORS

Na, ma megint jó napja volt. Részegen alszik, berúgott, mint az atom. Egész délután a borospincében ette a fene, miután a társaság elment. Az ő „társasága”. Úri népség, akárcsak ő, mind egyívásúak vele. Ettek, ittak, kártyáztak, de neki még az sem volt elég. Azután még levonult a hordóihoz és hála az égnek, csak órák múlva került elő mocskosan, büdösen, még a nyála is csorgott. Legalább addig is nyugtom volt, ameddig azzal a több száz maligánfokkal kábította magát. Ritkák az ilyen órák az életemben, hogy békén hagy.
Amióta az eszemet tudom, nála szolgálok. Már az anyám is itt élt – már amennyire ezt életnek lehet nevezni és nem puszta vegetálásnak. Lessük a parancsait, pattanunk az első szavára, kénye, kedve szerint. Étel alig-alig kerül elénk, az is inkább csak moslék. De uram-atyám, hogyan is lázadhatnék én? Hát mi vagyok én? Egy tulajdon, egy élő, mozgó tárgy, nem több. Nála a pénz, nála a hatalom. Ő szabad ember, azt tesz, amit akar. Ugye, mondanom sem kell, hogy velünk mit akar? Fitogtatni a hatalmát, parancsokat osztogatni, kiszolgáltatni magát elölről, hátulról. Szegény anyácska sem bírta sokáig. Egy didergetően hideg, nyúlós, nyálkás, esőáztatta őszi napon hagyott itt bennünket. Nagyon legyengült, bár kora szerint még fiatalnak számított. Tüdőgyulladást kapott ezen a nyirkos szálláshelyen, erőt gyűjteni pedig vajon honnan is tudott volna? Orvost csak akkor láttunk, amikor ehhez a részeg disznóhoz jött. Olyankor még jobban rettegtünk, hiszen az összes dühét rajtunk töltötte ki amiatt is, mert a betegsége erősebbnek bizonyult nála. Emlékszem, amikor a doktor szánakozva nézett végig rajtunk, de segíteni neki sem engedett volna. Tudtuk ezt mindannyian és inkább mindenki ment a dolgára, mintha semmi gond nem lenne, nehogy bajt okozzunk az orvosnak csak azért, mert ő jobb lelkű, mint ez a rongy ember.
Egyszer megpróbáltam megszökni tőle, de megtalált és olyan verést kaptam, hogy azt hittem, nem élem túl. Fémcsatos derékszíjjal karvastagságú hurkákat csépelt a hátamra, fejemre, majdnem a szemem világa is odalett. Száz sebből véreztem. Nagyon fájt, de nem mutathattam, mert attól még jobban elöntötte volna az agyát a vérengző köd és ki tudja, abbahagyta-e volna anélkül, hogy engem megöl?
Mindegy. Ezen már úgysem tudok változtatni. Így kell leélnem az életemet, amíg Isten engedi. Inkább örülnöm kellene ennek a langy nyári estének, meg a mostani nyugalomnak. A madarak már rég elcsendesedtek, cirpelnek a tücskök és legalább a szellőtől kapok némi vigasztaló simogatást. Ezer és ezer csillag van az égen, a telihold sápadt fénnyel terít be mindent, mintha ez az éjszaka meseország kellős közepébe repített volna. Talán hullócsillagot is fogok látni. Azt mondják, ilyenkor, ha kívánunk valamit, az teljesül. Most én vagyok az úr, én vagyok a király. A hold pedig egy ínycsiklandó, nagy karika sajt, amely csak arra vár, hogy az éhemet csillapítsa. Vaúúúúúúúúú!!!!!!!!!

A Danette Ízolimpia kampány során háromféle íz verseng a kegyeinkért. Szavazni lehet, melyik tetszik a legjobban.  Megrendezésében Egerszegi Krisztina nyújt segítséget nekünk.

A reklámfilm szövege a következő:
"Szavazzon, hogy megkóstolhassa!"

Nos, édes hölgyek és urak, bennem deja vu ködlött fel.
Nemrég volt egy népszavazás (és most igazán vonatkoztasson el – aki tud – attól, hogy Egérke a politikai jobboldal emblematikus figurája és a népszavazást is a jobboldal indította), de annak a folyamata, szinte copyja ennek a szlogennek.

Döntsön ... aztán majd megismerheti, hogy miről tette.
Bakker! Amikor a gyerekem kicsi volt, sosem engedtem annak a hisztinek, amikor egy számára addig ismeretlen ételről azt állította, hogy nem eszik belőle, mert nem szereti. Bár nem vagyok egy evéserőszakoló fajtájú anya (én is utálom a káposztás tésztát és a finomfőzeléket), de erre a szövegre nem voltam vevő. Először meg kellett kóstolnia, meg kellett ismerkednie vele, aztán, ha azt mondta, nem ízlik, akkor el lehetett takarítani az asztalról.

Ám, hogy először szavazz valamire, aztán majd megkóstolhatod…
Egérke elért sporteredményei előtt felejt hajtok. Aztán snitt. Színésznőnek nevetségesen silány. Ám még a legjobb figura is csak azt a szöveget adhatja elő, amit megír neki sokpézér’ egy erre szakosodott szakember. Ám, tessen mondani, nem lehetne a választó polgárt tévénézőt ennél többre értékelni?

Egy férfi eltéved a hőlégballonjával. Lejjebb ereszkedik, lenn a földön meglát egy nőt és odakiált hozzá:
- Elnézést, tudna nekem segíteni? Megígértem egy barátomnak, hogy találkozom vele egy órával ezelőtt, de eltévedtem és most azt sem tudom, hogy hol vagyok.
A nő a földön így felel:
- Ön egy hőlégballonban tartózkodik, körülbelül 10 méterrel a talaj felett. Az északi szélesség 40. és 41., illetve a nyugati hosszúság 59. és 60. foka között van.
- Maga biztosan mérnök - mondja a hőlégballonos férfi.
- Az vagyok - feleli a nő. - Honnan tudta?
A hőlégballonos férfi így válaszol:
- Minden, amit mondott nekem, technikailag korrekt, de fogalmam sincs, hogy mit kezdjek az Öntől kapott információkkal és az a helyzet, hogy még mindig nem tudom, hol vagyok. Őszintén szólva nem volt túlzottan segítségemre. Csak feltartott az utamban.
A nő erre így vélekedik:
- Maga pedig szerintem politikus.
- Igen, - bólint a hőlégballonos férfi egyetértően -, de ezt honnan tudta?
A nő azt feleli:
- Nem tudja, hogy hol van, sem azt, hogy hová tart. Jelenlegi pozíciójába a kedvező széljárás sodorta. Olyan ígéretet tett, amiről fogalma sincs, hogy hogyan fogja betartani és a maga alatt lévő emberektől várja, hogy megoldják az Ön problémáit. Igazság szerint pontosan ugyanabban a helyzetben van, mint mielőtt találkoztunk, de most már én tehetek róla!

Keszthelyi Zoltán: Mindig csak Neked

Csak egy verset költögetek
Évek óta, mindig csak Neked,
Ám e versnek nincsen vége,
Nem is lesz soha,
Tovaszáll a messziségbe
Mindenik sora.

Évek óta kottázgatom,
Éjjel-nappal dajkálgatom,
Féltő gonddal vigyázok rá,
Aztán hirtelen
Porrá válik, csillagporrá –
Nincs nyugtom nekem.

Ez a versem kedves teher:
Tündérmadár, dalt énekel,
De vállamról tovaröppen,
Fellegekre ül
S ott mesél a pára-ködben
Rendületlenül.

Ez a versem örök regény,
Sose érek végére én,
Ez a versem, mint az álom
Köröttem lebeg,
Mesét mond egy gyermekszájon
Mindig csak Neked.

"A földgolyón az ő kis szíve cseng fel,
Ha rügy fakad s a világ megremeg
Szavára bűvös táncba kezd a reggel
S elindulnak felé a csermelyek.”

Keszthelyi Zoltán: A gyermek (részlet)

... Utunkon ballagva tovább, egyszer csak felfigyeltem egy pillére az útszéli bokor levelei körül. Amikor leszállt megpihenni, láttam, zöld színű. Már sokfajta lepkét csodáltam meg, kéket, sárgát, rozsdaszínt, tarkát, repülő virágszirmokat, de zöldet még sosem. Most ez is teljesült. Ez már eleve gyanús lehetett volna…

Párommal nevetgélve próbáltuk megfejteni, hogy vajon miért kerültünk munkánkkal olyan messze a természettől, amikor gyerekként mindketten egész mást tervezgettünk? Miért nem valósulhattak meg az apró gyermekálmok, amikor pedig olyan hittel, tisztán és őszintén „tudja”, mi akar lenni, mivel akar foglalkozni, ha majd nagy lesz? A Nyúl ecsetelte, hogy sosem vágyott tűzoltó, vagy katona lenni. Én is elmondtam, hogy amikor iskolába mentem és nyávogtam, meg kukorékoltam óra alatt – aminek következtében a sarokban kötöttem ki – családom azzal fenyegetett meg, ha nem viselkedem jól a suliban, nem leszek majd más, mint libapásztorlány. Ez a lehetőség viszont igen csábítólag hatott rám és bár megpróbáltam szüleim huszonéves ősz fejére nem hozni a szégyent, a kecsegtető távlat mindvégig ott lebegett a szemem előtt. Amikor aztán kicsit kikelve magamból a sors igazságtalanságán – már hogy: és nézd, mi lett belőlem? – végigmutatva magamon felemeltem a hangomat, megindult a hegyoldal. Legalábbis úgy tűnt. Rettenéssel kaptam oda a fejem és még láttam elporzani a szürkésrőt színű bundában menekülő szarvastehenet. Szegényke ott lapíthatott, igyekezett beleolvadni a környezetébe, de mindent azért ő sem bír idegekkel. A hangos szóra menekülőre fogta a dolgot és úgy vágtatott el félelmében, majd lezuhant a hegyoldalról.

Cseppet nyomott hangulatban ballagtunk tovább a tudattól, hogy ennek a riadalomnak én voltam az okozója. Hogy lecsillapítsam a lelkemet, az út szélén lévő növényeket vizslattam, amikor megszólalt a Nyúl és egy hatalmas levelekkel takarózó tölgyre hívta föl a figyelmemet. Egy-egy levele olyan nagyra nőtt, hogy ahhoz képest egy megtermett férfitenyér csak bonsai méretűnek tűnhetett. Ha azt állította volna valaki, hogy a kis tölgy lapulevelekbe öltözött, hihetőbb lett volna számomra, mint ez a látvány. Ekkor bukkant fel mellettünk az első lódarázs. Én még ilyen méretű repülő szörnyet életemben nem láttam. Berregett, akár egy harci repülőgép. Párom nyugtatgatni próbált, hogy ne hessegessek, akkor „talán” elmegy anélkül, hogy kárt tenne bennünk. Úgy is lett. Azonban én mégis enyhén feszült lettem, pláne, amikor meghallottunk egy fura hangot a közelből. Gyaníthatóan madár volt és nagy testűnek kellett lennie az érzékelt decibelekből kiindulva. Röfögött. Esküszöm. Fáról-fára repdeshetett, mert mindig másfelől jött felénk a hangja, de az is előfordulhat, hogy több példány felelget egymásnak a lombkoronában. Láthatatlanságában olybá tűnt, mintha daru lenne, de mégis, mit keresne egy darucsapat az erdő mélyében? A Nyúl először csak nagy szemeket meresztve nézett rám, aztán látva az arcomon a tanácstalanságot, megjegyezte, hogy ez bizonyára a plömplömfejű disznómadár. Ám én akkor már biztos voltam abban, hogy a Jurassic parkba érkeztünk. Midőn besétáltunk a hatalmasra nőtt fák sűrűjébe és belestem az inkább sötétkésen árnyékos, mint szűrt fényes területre, mondtam neki, hogy ha most az a kis gyík, amelyik az imént elfutott arrafelé, komodói varánusz, vagy gyíkoszaurusz képében fog visszajönni, sikítozni kezdek. Utunk végig égig érő, gazdagon burjánzó vegetáció, többemeletnyi mély vízmosások és a földből tövestől kicsavart fák mellett vezetett el. Az őspáfrányok már meg sem tudtak igazán lepni.
Soha többé nem vagyok hajlandó őslényes filmet végignézni!

A zabszemem csak akkor kezdett kiengedni, amidőn egy ösvényszéli fán lévő harkályfészek fiókasokaságának zsinatát hallottuk meg az egyik odúból kiszűrődni. Kiabáltak az elemózsiáért, szegény anyjuk pedig alig győzte a gyűjtögetést. Tuti, hogy harkály volt, nem pedig egy többmázsásra nőtt farontó bogár – és ettől kicsit visszatért a hitem abban, hogy talán mégis túléljük ezt a kalandot. Kifújva a gőzt mogyorószemnyire szűkült tüdőmből azonnal el is kezdtünk arról beszélgetni, hogy miért nem kell félni a sötéttől és mitől szép a holdfény világította erdő – valahol az ország másik részében. Erre a pár órás útra nem tértünk ki eszmefuttatásunkban.

Kis idő múlva megjelentek velünk szembejövő különféle Józsikák, ordítva hertelenkedtek, futkároztak össze-vissza. „Talán őket megeszik, ha beljebb mennek” – gondoltam, miközben lassan kiballagtunk az erdőből…

Megy a nyuszika az erdőben. Egyszer csak szembejön vele egy állat.
– Szia, hát te ki vagy? – kérdezi a nyuszika.
– Szia, én vagyok a karvalykeselyű – feleli amaz.
– Hát az meg hogy lehet? – érdeklődik a nyuszika.
– Anyám karvaly volt, apám pedig keselyű – válaszolja a madár.
Megy tovább a nyuszika, egyszer csak szembejön vele egy másik állat.
– Szia, hát te ki vagy?- kérdezi a nyuszika.
– Szia, én vagyok a mókusmajom – feleli amaz.
– Hát az meg hogy lehet? – érdeklődik a nyuszika.
– Anyám mókus volt, apám pedig majom – válaszolja az.
Megy tovább a nyuszika, egyszer csak szembejön egy harmadik állat.
– Szia, hát te ki vagy? – kérdezi a nyuszika.
– Szia, én vagyok a farkaskutya – feleli.
– Hát az meg hogy lehet? – érdeklődik a nyuszika.
– Anyám farkas volt, apám pedig kutya – válaszolja az eb.
Megy tovább a nyuszika, egyszer csak szembejön vele egy zúgó, repülő lény.
– Szia, hát te ki vagy? – kérdezi a nyuszika.
– Szia, én vagyok a lódarázs – feleli amaz.
Mire a nyuszika:
– No, elmész te a büdös francba!

Tegnap megejtettük az első idei kirándulásunkat a Pilisben.

Most Pomázról Pankostetőig mentünk fel a busszal és onnan indultunk a hegynek. Már a héven elhatároztuk, szétnézünk gombaügyben, hiszen eső is, meleg is volt az elmúlt napokban. Bíztunk a szerencsénkben, meg aztán együtt utaztunk egy bácsival, aki láthatólag hasonló céllal indult útnak. Túrabakancsban, kis kosárkával a kezében utazott Dobogókő felé, nem lehetett kezdő a „szakmában”. Ha pedig ő úgy, akkor talán mi is…

Kis séta után, belépve a természetvédelmi területre, elkezdtünk gyönyörködni a tavaszi, burjánzó növényvilágban. Egy ritkás terület mellé érve beosonkodtunk a fű közé, mert a Nyúl szerint ilyen helyeken is lehet rókagombára, májusi pereszkére lelni. Bóklásztunk, nézelődtünk, de csakhamar lekötötte a figyelmünket pár rubinló virág. Életem méze azonnal mondta, hogy ez valami orchideafajta, de én csak elnézően mosolyogtam. Persze, orchidea az erdő szélén. Nanáhogy! (Itthon aztán utánakeresve meggyőződhettem róla, hogy a Nyúlnak megint igaza volt, ez a hazánkban, vadon élő ritka orchideafajták egyike.)
Ekkor jött szembe az erdész.
– Nem szabad leszedni – mondta –, védett!
– Dehogy tépjük le, isten őrizz – válaszoltam –, csak ismerkedünk! Nem tudom a nevét, de igen szép.
– Agárkosbor – felelte és ruganyos, léptekkel sietett tovább. Nem tudom, hogyan állapította meg, melyik kis növényt nézzük, de a valószínűleg hozzászokhatott már a sok lüke városi emberhez, akik kimennek a természetbe és azonnal lecsupálják a mezőt, csokorba kötve a virágokat, amit aztán félúton, hervadtan eldobálnak. Kicsit bántott a feltételezés, de persze nincs a homlokunkra írva, hogy mi ennél normálisabbak vagyunk és soha egyetlen szálat sem bántanánk. Meg aztán igen csinos fiatalember volt, nem igazán tudtam haragudni rá.

Féktelen örömködésünkben egyik növénykétől a másikig futkosva csodáltuk a színeket, formákat, a flóra nagyszerűségét, változatosságát. Láttunk rikító sárgát, encián- és világoskéket, zöldet, püspöklilát, rózsaszínt, illatozót és „csak” a szépségével tüntetőt.
Miközben befelé lépkedtünk az erdőbe, egy villanypásztoros kerítéshez érkeztünk, aminek épp nyitva volt a kapuja. Eszünkbe jutott, hogy ha az erdész kifelé jött, akkor alighanem egyértelmű, hogy nincsen bent. Nosza hát, használjuk ki az alkalmat és szökjünk be. Ezen a helyen nem lehet gyakori vendég a turista, talán olyan dolgokat is találhatunk, amit kerítésen kívül nem. Az ideát azonnali tett követte és mi már kaptattunk is fel a magoncokkal telenőtt irtáson. Így érkeztünk Tündérországba.

Hogy illetéktelen behatolásunk ne legyen azonnal észlelhető, letértünk az erdőgazdasági járművek által kitaposott útról és eltűntünk a fák takarásában. Gombát ugyan nem találtunk két elöregedett galambica és egy aprócska tuskógomba kivételével, viszont érintetlen növénytársulásokat figyelhettünk meg. Különféle, ritkán látott fűfajtákból összeállt kis zsombékosok között lépdeltünk, keresztülvágtunk a lila és sárga virágok között, gyönyörködtünk az éppen bimbózó margarétákban. Megsimogattuk a kis facsemetéket, amelyek levelein csillogva csusszant a napfény szikrázó sugara. Köröttünk jó pár kék fadongó zúgott, röpködött, színes sziromkelyhekben nektárra vadászva. A mezei tücskök alig győzték túlharsogni a madarakat. A korábban felszedett farakások nedves helyén burjánzott és virított a plüssszerűen zöldellő mohaszőnyeg.

A dombnak indulva valami mozgásra lettünk figyelmesek. Egyszerre csak, pár méterre tőlünk egy apró őzike tűnt fel, amit nem sokkal rá egy másik követett. Miután eliramodtak a közelünkből, tekintetünkkel még sokáig kutattuk a domboldalt utánuk. Jó ideig ott álltunk még és alig győztünk betelni a látvánnyal. Visszaindulva – mert aggódtunk, hogy a kaput újra lezárják és mi ott ragadunk elkertelve – alig tudtunk megszólalni az élménytől. A lábuk elé figyelve szinte egyszerre vettük észre az apró, rézszínű erdei siklót, amint igyekezett eltűnni előlünk az avar rejtekébe. Hát persze, egy édenkerthez kígyó is dukál. De ha már föld volt, legyen lég is – gondoltam – és feltekintettem a szikrázóan kék nyár eleji égboltra. Ott sem kellett csalódnom. Nagy magasságban egy sas körözött fölöttünk. A Nyúl, kérdésemre válaszolva mondta, hogy a hatalmas madár természetesen látja odaföntről az egeret is, de ez most nagy valószínűséggel nem eleségre les, hanem talált egy termiket magának és azon vitorlázva szendereg. Ám, hogy megnyugodjon a lelkem, szinte azon nyomban feltűnt egy héja, ami mint egy stuka bukott le, majd repült újra a magasba. No, őt már vadászat közben érhettük tetten.
A kapun való kilépésünket egy rigó meseszerű madárdallal kísérte, így égetve belénk örök emléket tündérországi látogatásunkról.

Azt hiszem, ha az adóhivatal neszét venné kirándulásunk ezen részének, akkor olyan giccsadót vágna ránk, hogy életünk végéig nyöghetnénk a terhét. Így azonban kellő hangulatba ringatva városi aszfalton edződött lelkünket, rátértünk az előzetesen kitűzött erdei utunkra. De erről majd a folytatásban…

Latin név:   Orchis morio L.
Magyar név:   Agárkosbor
Család:   Orchideafélék

VÉDETT!    Eszmei értéke:   10.000 Ft.

Jellemzők:
A kosbor-fajoknak virágzó állapotban két gumója (ikergumója) van. Amelyik a csúcsán a földfeletti szárat viseli, az az idősebbik, az u. n. anyagumó, ennek belsejéből a tartaléktáplálék már a földfeletti szárba vándorolt, ezért az anyagumó fonnyadt, ráncos és megbarnult. A melette levő fiatalabb gumó a leánygumó. Ennek rügyéből fejlődik a következő évi szár. A leánygumó duzzadt, sima, fehér.
Az agárkosbornak gumói épek, gömbölydedek. Szára 8-20 cm magas, kevéslevelű, levelei lándzsásak vagy keskenyek, visszás tojásdadok. A szár aljából egy csomó fehérfonalas járulékos gyökér ered. Virágzata laza, rövid, 6-10 virágú fürt. Murvái többé-kevésbé olyan hosszúak, mint a magház, bíborszínűek. Virágai sötét vagy világosabb bíborszínűek, zöld erezettel, ritkábban rózsaszínűek vagy fehérek. A virág lepellevelei az ajak kivételével rövidek, tompa sisakformára összeborulók, mézajka szélesebb, mint amilyen hosszú, bíbor ibolyaszínű, sötétebb pettyekkel, háromkaréjú. A középső karéj erősen kicsípett. A sarkantyú hengeres, kissé felfelé kunkorodó. Porzói a bibeszállal összenőttek. Magháza tompán háromszögletű, haterű, csavarodott úgy, hogy a többi virágrészek megfordítottak, azaz a bimbóban alul levő részek a virágzáskor fent vannak és fordítva. Termése 3 kapoccsal nyíló tok, amelyben sok, igen apró és könnyű mag fejlődik.

Virágzás:   Május-június.
Méret:   8-20cm
Élőhely:   Réteken, nedves homoki gyepekben, sztyepekben.

A zöld pizsamabéka,
aki nálunk lakik,
akármi fura, néha
mindent bepaplanit,
ilyenkor zöld a párna,
és zöld a lepedő,
zöld lesz a kék, a sárga,
és zöld a levegő.

A zöld pizsamabéka
ha alszik, csupa sás
a sötét is, kikél a
zöldpuha szuszogás,
bicikliküllők árnya
forog a falakon,
mintha a nap hintálna
a tükrös habokon.

A zöld pizsamabéka
magát elfeledi,
s a hold, a langaléta,
kis létrát hoz neki,
s ő úgy megy föl az égig
törékeny fényeken,
ahogy az ember végig
a vékony éveken.

A zöld pizsamabéka
jósolni is szokott,
szép időt, margaréta
mezőt, és jó napot,
annak, aki komor fölnőtt,
varázsol éghabot,
borotválkozni fölhőt,
s buborékkalapot.

A zöld pizsamabéka
jósolna még sokat,
de hajnalra elég a
lajtorja holdfoka,
álma egyre fehérebb,
nagyot bukfencezik,
kuruttyol még, fölébred,
és lánnyá változik.
 

A KIS HANG

Egyszer, régen, vevő voltál a fejedben lévő kis hangra és hittél neki. Azóta azt hiszed, hogy az te vagy.

Ez a kis hang ott van a fejedben és állandóan mond neked valamit. Mindig mást mond, de maga a kis hang sohasem változik. Talán már annyira eggyé váltál vele, hogy észre sem veszed a létezését. Valószínűleg most azt kérdezed: Miféle hang? Arról a hangról van szó, amely éppen az imént azt kérdezte: Miféle hang? Amikor odafigyelsz, akkor hallod ezt a hangot. Sőt, nemcsak hallod, de hallgatsz is rá.

Annyira egybeolvadtál ezzel a kis hanggal, hogy talán már nem is tudod megállapítani, melyik vagy te, és melyik a fejedben lévő kis hang.

Most azonban, hogy ezt tudod, elkezdheted tudatosan hallgatni ezt a hangot. Megdöbbentő, amit hallani fogsz. Hallani fogod, hogyan értékeli és bírálja többi embert. Hallani fogod a legkülönbözőbb véleményeket, álláspontokat, érveket, kifogásokat és rengeteg magyarázatot. Hallani fogod mindazt, ami megakadályozza, hogy az életed, a munkád és a kapcsolataid olyanok legyenek, amilyennek egyszer megálmodtad.
(Darnel)

Az a kis hülye köcsög. Amikor felszálltam a buszra és észrevettem egy szabad ülőhelyet a dupla ülésen, máris elkezdte a duruzsolást: „Miért tette a szatyrát maga mellé az ülésre az öreglány? Miért nem tudja az ölébe venni, hogy rendesen el lehessen férni mellette? Sebaj, foglalj helyet, legfeljebb összepasszírozódik. Végtére is egy fenék alá, egy ülés jár.”

Életem folyamán mindig megpróbált legyőzni, többnyire sikerrel. „Nemááá…; ne csináld; kevés vagy te ahhoz; megint le fogsz esni arról a böhöm állatról; a sziklamászás nem neked való; összeégeti a parázs a talpad; a sámliról is szédülsz, ne akarj hát repülni; a csuklód hamarabb törik el, mint az a deszka; szétvered magad; összetöröd magad, nevetségessé válsz; mit szólnak majd a komoly emberek; felnőhettél volna már; fájni fog; beteg leszel; sírni fogsz; nagyon fogod szégyellni majd magad; tehetségtelen vagy; buta vagy; semmire sem vagy jó, meg se próbáld…” 

A néni elkezdett tüsszögni és csontos kezével zsebkendőért nyúlkált a zsebébe.
„A francba, még a végén benyalsz valami nyavalyát”- folytatta a hang és én ettől még morcosabban tekintgettem előre, mint korábban. Magamba fordulva zötykölődtem tovább a busszal, amikor elértünk a Gellérthegy lábához. Ekkor szólalt meg hozzám fordulva a néni:
– Tudja, drága, én annyira imádom ezt a hegyet! Mindig megcsodálom, amikor erre jövök. Maga is csodálatosnak találja, ahogy ezek a fák és bokrok megkapaszkodnak a sziklákon? Pedig csak egy maréknyi föld juthat nekik, mégis harsogóan zöldek
– Igen, én is nagyon szépnek látom – mondtam, miközben kijjebb húzódtam az ülésen, hogy a néninek több helye maradjon. Ugyanis, így is nyugodtan elfértünk. A néni újabbat tüsszentett.
– Kedves egészségére – mondtam azon nyomban.
– Köszönöm szépen, csak a napfény… - válaszolta ő.
– Először a fű telepszik meg a sziklák repedéseiben, szétporlasztva a mészkövet, aztán abban a többi magocska, amíg végül keletkezik annyi talaj, hogy abban már a fák és bokrok is meg tudnak élni – csatlakozott kettősünkhöz egy hölgy, aki az ülésünk előtt állva kapaszkodott az ablaknál. Mosolyogva fecsegtünk tovább Budapest szépségéről és árnyoldalairól, amikor egy negyedik hölgy megjegyezte, milyen kár, hogy az emberek nem tudják megbecsülni rendet és a tisztaságot, hiszen … és megbeszélte velünk ő is, amit gondolt.
A Ferenciek teréhez érve udvariasan magam elé engedtem a nénit az ajtóban. Milyen szép – gondoltam szolid sminkjére pillantva – de jó is, hogy van, aki hajlott kora ellenére is így rendben tartja magát – és nagy kezét csókolomot köszönve, vidáman szálltam le a buszról.
A metróban, mosolyomat megtartva szemléltem az utasokat. Aki észlelte, vagy visszamosolygott, de legalább is elsimultak a gondterhelt ráncok az arcáról. Láttam egy öltönyös fiút, aki valamiféle zene ritmusára mozgott az ülésen és a taktust dobolta a térdein.
– De hisz nincs is semmi zeneközvetítő a fülébe dugva! – lepődtem meg. Se rádió, se lejátszó, még csak maroktelefon sem volt a kezében.
A srác rám nézett, kivillantotta összes hófehér ragadozó fogát és felém kacsintva, széles vigyorral a képén szállt le a neki rendelt megállónál. A kis hang a fejemben, kussolt. Nem merte azt mondani – mint rendesen –, hogy ez elmebeteg, vagy legalábbis nem teljesen komplett. A kis hang, kérem tisztelettel, legyőzetett, még ha átmeneti időre is. Valahol, valamelyik agytekervényem mögött duzzog – és csendben szövögeti az újabb terveit.
Én pedig örülök, mert süt a nap, csicseregnek a madarak és az emberek szépek és kedvesek – csak vannak, akik a hangocskájuk uralma alatt töltik ezt a napot is. Mindenesetre drukkolok a győzelmükért. Mert győzni jó. Ráadásul nem kerül többe, mint dühödtnek és morcosnak lenni. És nem a másikat, nem a nénit kell legyőznöm a szomszéd ülésen.

Politika? Munkahely? Vezetők? Főnökök? Kollégák? Jó ismerősök?
Á, dehogy, ez csak egy dal!

Hadd főzzek ma magamnak!
Hadd főzzek ma magamnak!

Hadd főzzek ma magamnak!
Engedjétek, hadd főzzek ma magamnak!

Subidubi-subivá, subidubi-subiduvá.

Életemben annyi mindent megettem,
Hagytam, mindent más főzzön meg helyettem.
Ettem, míg az idegeim kikoptak,
Engedjétek, hadd főzzek ma magamnak!

Hadd főzzek ma magamnak!
Hadd főzzek ma magamnak!

Jöjjön, aki éhes, aki jó ízekre vár,
Álljon be a sorba, amíg tele van a tál,
Benne lesz majd, amit eddig kiloptak,
Engedjétek, hadd főzzek ma magamnak!

Hadd főzzek ma magamnak,
Hadd főzzek ma magamnak!

Hadd főzzek ma magamnak!
Engedjétek, hadd főzzek ma magamnak!

(Latzin Norbert)

Mária, mint minden hónap utolsó szombatján, ezen a napon is a bolhapiacot járta. Bevett szokás volt ez már nála, amióta elkezdte a régi tárgyakat gyűjteni. Sikeres nő volt, szép jövedelemmel, megengedhette magának ezt a szenvedélyt. Volt kedvenc antikváriuma, régiségkereskedése és ez a kis piac az isten háta mögött, ahol ritka kincsekre bukkanhatott. Miközben árustól árusig nézelődött, a gyermekkora járt a fejében. Az az idő, amikor még végtelen nagy szegénységben éltek. Akkoriban a régi, mások által megunt, levetett, kidobott darabok még nem a hobbyt, a luxust jelentették az életében, hanem a nincstelenség kényszerítette közéjük.

A piac egyik sötét, eldugott zugában egy fehér szakállú öregember ült ócska, szakadozott kárpitú foteljében és régi anzikszkártyákat nézegetett. Mária melléállt, úgy szemlélte a vevőcsalogató portékákat. Egyszer csak megakadt a szeme az egyik sarokban egy poros képkereten. A benne lévő kép egy már elsárgult, málladozóan szakadozó, víz áztatta gyermeki rajzot fogott körbe. Mária szíve nagyot dobbant. Visszaemlékezett arra a napra, amikor anyák napjára – úgy hétéves lehetett akkoriban, – mivel ajándékot venni nem tudott, egy képecskét rajzolt. Édesanyja só-liszt gyurmából készített hozzá keretet, amire fákat, bokrokat, hegyeket és völgyeket is mintázott. Még puha volt a massza, amikor kitették a napra száradni. Akkor nyomódott bele a mama balkezén lévő hüvelykujjának nyoma, ami még száradás és lakkozás után is jól kivehető volt a minták között. Az után a májusi vasárnap után még talán félévet élt a mama.
Máriára anyja után nem maradt semmi, csak a szép tárgyak és a természet szeretete. Egy idős, gyermektelen pár fogadta magához őt, nevelték, taníttatták, sokat utazott velük, világot látott. Az egyetemen művészettörténetet tanult, ekkor váltak szenvedélyévé a régi korok alkotásai.

… Most ez a keret, a benne lévő rajzolt kép maradékával ott állt előtte. Gondolkodás nélkül fizette ki a handlénak a pénzt, amit kért érte, eszébe sem jutott, hogy alkudozzon.
Ahogy hazaért, első dolga volt megtisztítani „új szerzeményét”. A gondos törölgetés közben balkezének hüvelykujját a benyomódott ujjnyomat mélyedésébe illesztette. Valami megmagyarázhatatlan melegség futott rajta át. Így tartotta kezében a képkeretet, amikor a kislánya, a cseppnyi Marika álmában felsírt a szomszédos szobában. Míg egyik kezében a rámát tartotta, a másikkal végigsimította az alvó gyermek arcocskáját. A kislány ökölbe szorított kis kezét kinyitotta, arcán pedig széles mosoly terült el az érintéstől. Békésen szuszogva, megnyugodva aludt tovább.
Mária leakasztotta a kiságy fölött lógó ikont, amit amolyan védőszentként tartott addig a falon, és a helyére függesztette a már üres képkeretet. Soha többé nem tett bele képet, hiszen benne volt abban a gyermekkora, az élete, édesanyja szeretete és szíve, más számára láthatatlan festékkel megfestve.

Tudod, mi volt a hét csoda?
egy újszülött kis homloka,
egy falevélen az az ér,
amely a gyökeréig ér,
egy szó mely idejében jött,
egy darab ég a csend fölött,
egy kéz, amely utánad nyúlt,
mikor csillagod földre hullt,
télen egy jó meleg szoba,
s ha szépen érkezel... Oda.

Életének 95. évében elhunyt Kővári Lajos nyugalmazott középiskolai tanár, akit 1997-ben Pro Pedagogia Christiana díjjal tüntetett ki a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia.

Kővári Lajos 1913. szeptember 14-én született. 1940-ben szerzett történelem-földrajz szakos diplomát a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Első munkahelye a Pestújhelyi Katolikus Felsőkereskedelmi iskola volt, ahol rövidesen kinevezték igazgató-helyettesnek. 1958-ig dolgozott itt, amikor a forradalom alatti hazafias magatartása miatt az új igazgató eltanácsolta. Ekkor került a Kaffka Margit Gimnáziumba. 1976-ban akarata ellenére nyugdíjba kényszerítették. 1979-től 10 évig a Patrona Hungariae Gimnáziumban tanított. 1989. szeptemberétől újra a Kaffka Margit Gimnázium tanára lett.
(Magyar Kurír)

Emlékszem, amikor megtudtuk, hogy egyik osztálytársunk, Balázs meghalt, Kővári tanár úr bejött órát tartani. Az osztály, szokás szerint felállva fogadta – és várta az engedélyt ahhoz, hogy leülhessen, ám ez nem hangzott el. A tanár úr némán végignézett rajtunk, majd háttal az osztálynak megállt az ablak előtt és feltekintett az égre. Hogy figyelt-e valamit, vagy csak magába mélyedve gondolkodott, nem árulták el a vonásai. Úgy maradt mozzanatlanul az óra végéig. Amikor kicsöngettek, megfordult, nyugtázta a még mindig álló osztályt, majd ugyanolyan némán, ahogy bejött, lehajtott fejjel kiment az osztályból.

Drága Tanár úr!
Ha létezik Mennyország, tudom, Ön ott van. Tudom, hogy néz minket és ugyanolyan szeretettel és mindenki számára példát mutató emberséggel óvja lépteinket, mint amíg köztünk volt.
Most én is lehajtott fejjel köszönöm meg azt, hogy a tanítványai között lehettem.
Engedje meg, hogy azzal a verssel búcsúzzam el, amelyet a tanár úr mondott el nekünk az utolsó érettségi találkozónk alkalmával.
Isten áldja, Tanár úr!

Reményik Sándor: Viszontlátásra

Viszontlátásra, – mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek –
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.

Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra – holnap.
Vagy ha nem holnap, – hát holnapután.
Vagy ha nem akkor – hát majd azután.
És ha aztán sem – talán egy év múlva.
S ha még akkor sem – hát ezer év múlva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán –
"Vidám viszontlátásra" mégis, mégis!

Részlet Kiss Lajos "A szegény emberek élete" című könyvéből

A szegény asszonyok élete

"... Kis szolgáló...

... Nyáron szerdán és szombaton mázolják a szoba, pitar földjét, aztán a házelejét. Kis szolgáló végzi. Eltört kantaaljban, amit mázlósnak neveznek, újabban mosdótálban, a kertből fekete földet hoz be, vizet önt rá és kék kötődarabbal vagy más ronggyal, letérdelve a földre, felmázolja a ház földjét simára. Vigyáz, hogy a falat be ne csapja, se a bútort, vagy a szék lábát. A házelejtést cirokseprűvel mázolja vagy kopott meszelővel..."

"...Nagy szolgáló...

Az ablaktisztítás is délutáni foglalkozás, kis szolgáló hiányában ezt is el kell végezni. a nagy szolgálónak. Ablaktisztításhoz városon, úri helyen boltban árult sörkrétát (iszapolt krétaport) használtak, vagy tiszta vízbe kevés szeszt öntöttek; gazdálkodónál tiszta vízzel mosták az ablakot."

"... Tanyai szolgáló...

Ősszel van a tanyabetakarítás. Körülmeszeli a tanyát (házat) kívül, de előbb sárral foltozgatja, ahol a tapasztás leesett. A szoba, pitar, kamra bemeszelésénél a gazdasszony segít neki..."

...A fiatalasszony élete. Napi munka...

A hét végén, szombaton alaposabban takarít vasárnapra mint más napokon. Előbb a szobát porolja, sepri, majd letörülget, aztán meszeli a padkát, végül felmázolja a szoba padját, s behomokolja. Ugyanígy takarít a pitarban is és a mázolósból bemázolja a kemenceüstökét, meg a tűzhelyet, szélét fehérre meszeli. A pitarban megforduló idegen azt nézi, fehér-e a tűzhely eleje. Ha a pitar földjét felmázolta, következik a házeleje, illetve az ereszalja felmázolása..."

... Tavasszal van a nagymeszelés: takarítja a téli piszkot az asszony. Ilyen nagy meszelést kétszer végez egy esztendőben: tavasszal és ősszel, maikor nemcsak kívül, hanem belül is kimeszeli a házat. Kis meszelést többször csinál évenként, amikor kívül meszeli a házat, valahányszor a vihar leveri a meszet, ha befirkálják azok a haszontalan kölykök és ha a jószág ledörzsöli.

A tavaszi nagy meszelés rendesen húsvétra, ünnep hetében történik. Az asszony a meszeléshez viseltes ruhát vesz magára, ha pedig nincs ilyen, kifordítva veszi fel a jó ruháját, hogy a mészcsepp foltossá ne tegye. fejét ócska kendővel köti be és rossz papucsot húz a lábára. A meszes boltban vett meszet megoltja nagy tálban, dézsában, nagy fazékban, vagyis az edénybe tett mész alá vizet önt és ahogy kezd melegedni, szaporítja a vizet, nehogy megégjen a mész. Kihurcolnak a házból (szoba) minden bútort, tárgyat eresz alá, udvarra, és előbb lepókhálózzák, porolják seprűvel a sarkokat, falat, gerendaközét. Ahol a mész meggyűrődött, pupujkásodott, földobzott, letáskásodott, mészkaparóval lekaparja, ahonnan leesett a tapasztás, betapasztja. A lekapart és megtapasztott helyeket homokos mésszel bemeszeli s ha ez megszáradt, aztán meszeli tiszta mésszel az egészet.

Az asszony a meszelést a ház pallatján (padlás, mennyezet) kezdi, gondja van arra, hogy a gerendáknál a sarkot jól befogassa. Ahova nem fér oda a meszelővel pl. a gerenda közeit, pemzlivel meszeli be asztalra felállva. Ahol meszel, ott eldörgöli a meszet, hogy csíkos ne legyen a bemeszelt hely. A pallat után a szoba falát meszeli. Vigyáz arra is, hogy el ne csurgassa a meszet, azért bemártás után jól kicsapja a meszelőt. Van úgy, hogy a legjobb akarat mellett is elcsurgatja, mert a meszelő rossz, ritka, kevés szőr van benne, tehát csurgat. Némelyik asszony egyfejű meszelővel meszel, mert ezzel könnyebb másik asszony a kétfejűvel, mert azzal haladósabb. Ha megszárad a meszelés és nem elég fehér, újra meszeli az egész szobát. Hogy fényes legyen a meszelés, befűti a kemencét jó melegre, a mészre is meleg vizet önt és úgy meszel. Ekkor nem szabad ki- és bejárkálni, hogy a meszelés a gőzben fényesebbre száradjon.

Meszelés után a bútorok helyén fölmázolja a ház földjét. Némelyik asszony a bútorok helyét is mésszel meszeli ki, az is olyan fehér, mint a fal. A széjjel szedett ágyak részeit egyenként leporolja, petróleumba mártott ronggyal megtörüli, úgy teszi össze és rakja vissza a fölmázolt, vagy fölmeszelt helyére. Az ágyakba új szalmát tesz. ha a régi szalma marad benne, azt felverik. A többi bútorokat (kanapé, rengőpad, láda, sarokpad, asztal, székek) is lepókhálózza, petróleummal megkeni, úgy teszi a helyére. A képeket, tükröt is megtörülgeti, a rámáit petróleumos ronggyal dörgöli, úgyszintén a faliórát is gondosan megtisztítja, s úgy akasztja szokásos helyére. Utoljára a ház földjét mázolja fel.

A szoba rendtevése után a pitar, majd a kamra jön sorra. Végül a házat kívül meszeli, a tövét elhúzza, színes porfestéket téve a mészbe. Leggyakoribb a téglavörös, kék, fekete, pörnyeszín. Ügyel arra, hogy egyenes legyen az elhúzás, amit pemzlivel végez.

Részlet Kiss Lajos "A szegény emberek élete" című könyvéből

A ház ablaka

 
Meg kell említeni a szobában az ablakot, amire sok gondot fordít az asszony. Annyira félti és úgy vigyáz az épület szemére, az ablakra, mint a sajátjára. Tisztán tartja. Az ablakfélfát, ha felsüti a nap, befesti olajos festékkel, máskor olajjal, petróleummal keni be. Különösen nagy gondja van az üvegjére. nyáron a portól, légypiszoktól takarítja, de elég az is, ha az eső beveri. Télen, ha megizzad az ablak, napjában többször is megtörli, hogy tiszta legyen. Külön ruhát, ablaktörlőt tart erre a célra.

 

A szögény ember házán nem volt nagy ablak sohase, néha csak egy-két arasz nagyságú. Akármekkora volt is, a szellőzést nem szolgálta. Némelyiket nem is lehetett kinyitni, így aztán az ajtóról szellőztettek. Világosság se sok jött be rajta, mert a kis ablakot telerakták mindenfélével. itt állott nappal a lámpa, sokszor a lámpás és mécses is. A tréfásan ablakvirágnak mondott pálinkás butyella, bögre, kis tükör, tintatartó, kancsó, karafina (nyakas borosüveg).

 

Az öregek, ha olvasni akartak a bibliából vagy a zsoltárból, az ablakhoz mentek, mint legvilágosabb helyre betűzgetni. De alkalmas leselkedő hely is öregnek, fiatalnak egyaránt. Az ablakban teremnek, ha mennyasszonyt visznek az utcán, ha halottat kísérnek a temetőbe. Egy-két cserép virág mindig van az ablakban: muskátli, fuxia, rozmaring, szőlővirág, bazsalikom, meg tengeri hagyma, amit orvosságnak tartanak. Az időjárást is mutatja az ablak. Világosodik-e, milyen idő van odakint. Hidegben harmatos, jégvirágos; ha szél lesz: vörös az égalja. Télen az ablak harmatját felszedik. Különösen az egyes ablak annyira izzad a befűtött kemence melegétől, hogy lefolyik az ablak párkányára, onnan a falon végig a földre. Fűrészport tesznek ugyan az egyes ablakba hideg ellen, de az se tartja fel az ablakvíz lefolyását. Subaszőrből vagy rokolyaszélből tatart csavarnak, az ablakfél rámájára az üveghez teszik a sarkoknál kezdve, és azon szivárog a középen levő harmatvályúba vagy csészébe. Azt is szokás mondani, hogy a tiszta ablak a lány ékessége, éppen ezért a lánynak is nagy gondja van az ablak rendben tartására. Szerelmesek az ablakban szoktak szót váltani, a szerelmes legény ott dalolja el szerelme nótáját. A kikapós menyecske az ablakban adja meg a jelt szeretőjének, jöhet-e az előre megállapodott időben. Nappal a firhang van félig elhúzva, este az ablakban világít a lámpa fénye. Igaz, hogy ha baj van a háznál, nagy beteg, vagy halott, akkor is az ablakban van a lámpa, de szomorúbban világít, mint amikor szeretkezésre hívogat.

 

Ha kívülről nézzük az ablakot, minden évszakban mást látunk ott. A szegény embernek az ablak a legjobb hirdetőhelye. Öreg, ákom-bákom betűk adják tudomásra, hogy lakás van kiadó, meg a ház eladó, de azt is, ha a házban sütnivaló dinkatök, ágasnak való faderék, gané, friss tej, túró, tejfel kapható. Itt tudjuk meg, ha szopósmalacot, hízott disznót adnak el. Az ablakban kis tányérba kitett búza, árpa, kukorica, alma körte vagy hagyma, tojás stb. minden hírlapi hirdetésénél jobb reklám. A pohárban látható néhány szem paszuly, két-három szál virág mindenkinek tudtul adja, hogy ezek eladás céljából vannak kitéve.

 

Az ablakba szokták kirakni a ritkaságokat, különlegességeket, cifraságokat, csecsebecséket, amit szépnek, kedvesnek tartanak pl. téli dinnye, sártök, ujjastök, a szép nagy birsalma stb. A közmondás a kellemetlen dolgokra érti: "nem rakja ki az ablakba".

 

A macska ugyan nem ritkaság egy háznál sem, mégis sokszor az ablakban szokott aludni. Az ablakba rakják ki a gyerekjátékokat is, kivált a babát, nagy lány a vásárfiaként kapott mézeskalács szívet, továbbá a kukoricajancsi (ember alakú kukoricacső), tojásból csinált galamb, kis játékcipő, papirosház, azonkívül a képes újság, gyászjelentés stb. apróságokat. Szegény ember gyerekei fényképet is az ablakban láttak először a 70-80-as években (1870-1880-as években), később a képeslap cifra skatulya, virágos bögre stb., valamennyi a már említett okból és célból kerültek az ablakba, hogy mások is megnézzék. A hiúságot is mutatja az ablak, mert a virágváza, a bálban kapott virágcsokor, báli meghívó is azért tevődik ide, hogy lássa más is, ne csak aki kapta.

 

Tisztesség határozó is az ablak, mert akinél mindig le van firhangolva fényes nappal is, az nem lehet tisztességes asszony, hanem "jófajta". A ház asszonyára legnagyobb csúfság az lehet, ha emberganéval vagy tojással kenik be az ablakot. elmegy a híre más városrészbe is. A karácsony estéjét, a névnapokat kint az utcán az ablak alatt köszöntik a gyerekek és ugyanitt játszanak legjobb ízűt is, sugdosót, iskolát, labdajátékot. A kisbabát is az ablakon viszi be a gólya - úgy tartják. Az elsoroltakon kívül még sok babona is fűződik az ablakhoz, de azok is, mint az eddig említettek azt bizonyítják, hogy a szegény nép szemében az ablak sokkal több, mint ami tulajdonképpeni rendeltetésére mutat.

Ma kezdődik a Budai Arborétumban (Budapesti Corvinus Egyetem, lánykori nevén: Kertészeti) a dísznövény kiállítás.
BKV sztrájk ide, vagy oda, számomra egy jó sétát megér. Még örülök is az így „nyert szabad napnak”, vagyis annak, hogy nem tudok bemenni dolgozni. Az egyetem viszont a kerületünkben van, szép az idő, jót fog tenni a séta. Nem kell sietnem sehová, kedvemre csodálhatom a helyi flórát és faunát, magamba szívhatom az illatokat, nyugalmat. Mert az ilyen helyeken – nem tudom, másoknak is feltűnt-e már – mindig mosolygós emberek vannak, senki nem ideges, senki nem rohan, „nem rúgkapál, nem anyázik, kultúráltan szórakozik”.
:-)))
Az alábbi weboldalon meghívást kaptam a lonc alá. Én ott leszek. Van kedvetek velem tartani?

Budai_Arborétum

Istenem, kit ószeren
vettem, légy ma óvszerem,
óvj az ebtől, óvj a sebtől,
óvj a tökéletesebbtől,
hagyjál engem, balga tagot
és kipletykált hallgatagot
látszatomnak látszanom,
hagyj továbbra játszanom,
bár lehet, hogy léha, talmi.
Hagyj magamba belémhalni.

Hogyan szervezz szülinapi zsúrt a gyereknek?

A gyerek születésnapját minden évben boldogan várjuk. Készülünk rá, dugdossuk az ajándékokat, már hetekkel előre örülünk, hogy örülni fog. Látjuk a felcsillanó boldogságot a szemében, amikor megjönnek a vendégek, előkerülnek az ajándékok.
A szülinapi partit, babazsúrt minden gyerek szereti. A szülőben azonban számtalan kérdés merül fel: csemeténk hány gyereket hívjon meg? Mi legyen a program, az enni-, innivaló?

Kisiskolások
Az ekkora gyerek már maga akarja eldönteni, hogy kit hív meg. Születésnapja előtt négy-hat héttel üljünk le, és beszéljük meg, hány barátját szeretné meghívni, és hová szervezzük a bulit. Azt is ő akarja eldönteni, különösen lányoknál igaz, hogy milyen ruhát vegyen fel a nagy eseményre. Szívesen segít a szendvicskészítésben, takarításban is.

Ötletek:
Biztos siker a közös építés, babázás, társasozás. Ez a korosztály imádja már a Mesterségem címere játékot. Az ilyen korú gyerekek nagyon érzékenyek, könnyen kétségbeesnek, ha valami nem úgy sikerül, ahogy szeretnék. Ekkor az a legfontosabb, hogy ne érezze kínosan magát a többiek előtt. Vonjuk őt félre, nagyon-nagyon kedvesen vigasztaljuk meg, és próbáljuk lekötni figyelmét valami mással.

Néhány jó tanács
● Mondjuk meg az ünnepeltnek jó előre, hogy ő a legfontosabb, azon a délutánon minden körülötte forog, ez azonban nem azt jelenti, hogy ne kellene figyelnie a többiekre.
● Tudnunk kell, hogy a gyerekeknek nagy térre van szükségük a rohangáláshoz, különösen a gyerekzsúr elején nagy a mozgás, ekkor mindenki túlpörög. Ezért csak annyi gyereket hívjunk meg, amekkora helyünk van.
● A gyerekek figyelmét folyamatosan fenn kell tartani, ez az állandó játékkal oldható meg, azonban hagyni kell őket kicsit magukban is játszani. A külön játék azonban ne tartson öt–tíz percél tovább, mert elunják magukat.
● Bármilyen játékot szervezünk, vigyázzunk arra, hogy mindig mindenkit dicsérni kell! Ha nyerni lehet, gondoljunk arra, hogy minden kicsi kaphasson valamit.
(forrás: nana.hu)

Munkára kényszerített kisgyerekek

Becslések szerint a világban ma körülbelül 220 millió gyerek dolgozik. Nagy részük veszélyes körülmények között bányákban, gépekkel, vagy mérgező vegyszerekkel. Legtöbbjük még tízéves sincs.
Valószínűleg nem is tudod, itthon mennyi olyan terméket vásárolsz meg, amit valahol a világban szorgos gyerekkezek készítettek. Hímzett textilek, bizsuk, de sportruházat vagy műszaki cikk is szerepel a listán. Világviszonylatban tekintve minden hatodik (!) 5 és 17 év közötti gyerek dolgozik.

Könyörtelen számok
A gyerekek nagy része a mezőgazdaságban dolgozik, ugyanakkor több millióan végeznek embertelen körülmények között házimunkát is. 1,2 millió kislányt adnak el világszerte, közel 6 millióan kényszerülnek rabszolgaságra, 1,8 millió gyereket kényszerítenek prostitúcióra vagy pornózásra, és több százezer gyerek harcol háborúkban a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet adatai szerint.

Gyárak, bányák
Vállalatok ezrei fedezték fel az elmaradottabb országokban rejlő piaci lehetőségeket, és olyan helyekre telepítették gyáraikat, ahol senki nem ellenőrzi a foglalkoztatást, így bátran kizsákmányolhatják a munkaerőt. Éhbérért dolgoztatják a helyi felnőtteket és gyerekeiket is, akik gyakran napi 15 órát dolgoznak azért a kevéske pénzért. Pakisztánban a szülők bányáknak és gyáraknak adják el vagy bérbe a gyerekeiket. Pici koruk óta készítik erre őket, így nem is panaszkodnak, normálisnak tekintik, hogy el kell hagyniuk a szüleiket. A 7-10 éves fiúk a legkelendőbbek, ők már fizikailag is többet bírnak, és egy felnőtt szőnyegszövő munkás béréből 3-4 gyerek is kitellik.

Kiskorú hamupipőkék
A háztartási munkát végző gyerekek a láthatatlan munkások.
Nagyon kevés pénzért, vagy csak szállásért és élelemért a ház urának kénye-kedve szerint ugrálnak, legtöbbször huszonnégy órás szolgálatban lesik a család minden tagjának óhaját. A legtöbb országban kislányokat, de Nepálban és Dél-Afrikában inkább kisfiúkat alkalmaznak a ház körüli munkák elvégzésére.

A 15 éves aknaszedő
Jelenleg közel 300000 fiatal fiú van szolgálatban háborús övezetekben, némelyikük hét éves sincs. Hasznosak, mert kis termetük miatt nehéz észrevenni őket, keveset esznek, alacsonyabb zsolddal is beérik, mint a felnőttek, és könnyebb őket fenyíteni, hiszen gyengébbek, nem merik megtagadni a munkát. Gyakran drogokkal tömik a kicsiket, hogy ne féljenek annyira. Néha önszántukból vonulnak, be, hisz meggyőzik őket arról, milyen izgalmas kaland is ez. Szívesen tartoznak valahova, ahol hasznosnak érzik magukat, és van, akit a bosszúvágy fűt, mivel a háborúban elvesztette családját, barátait. Ugyanakkor sok 14-18 éves fiút és lányt erőszakkal visznek el, belőlük kémek, aknaszedők, küldöncök, hordárok, harcoló katonák válnak.

Statisztikák
● Az ázsiai és a csendes-óceáni régióban rejtegetik legnagyobb számban gyerekmunkásokat: 127 millióan dolgoznak rendszeresen a 14 év alatti gyerekek közül.
● Afrika déli országaiban minen harmadik 15 év alatti gyerek dolgozik, összesen 48 millióan. ● Latin-Amerikában több, mint 17millió gyerek dolgozik, a Közel-keleten és észak-Afrikában a gyerekek 15 százalékát fogják kemény munkára.
● 2004-2006 között 11 százalékkal csökkent a gyermekmunkások száma világszerte. Az UNICEF, az ILO és a Free The Children szervezet is azon dolgozik, hogy a gyerekmunkát felszámolják és a gyerekek oktatást, jobb élelmet kapjanak
(forrás: nana.hu)

Nyolcévesen bujkál volt férje bosszúja elől

SZANAA – Hetekig kínozta és többször megerőszakolta a férje Nojoud Nassert (8), akit fiatal kora ellenére szülei kényszerítettek bele a házasságba a harmincéves férfival.
A fiatal lány azonban fellázadt, és a jemeni bíróságon kérte, semmisítsék meg a frigyet.

Amikor ki akartam menni az udvarra játszani, rám üvöltött, hogy irány a hálószoba. Én elfutottam, de a végén mindig elkapott – mondta szomorúan a gyermek a Timesnak. – Panaszkodtam apámnak, ő is megvert, és hazazavart. Végül megszöktem, és a bírósághoz fordultam – árulta el Nojoud.

A kislány győzött, házasságát egy bíró semmisnek nyilvánította, ám mégis félnie kell a következményektől. Jemenben ugyanis elfogadott szokás a becsületből elkövetett gyilkosság, és egy lány, aki megtagadta férje akaratát, ráadásul szembe is ment vele, az becstelen.
(forrás: blikk.hu)

GYEREKSZÁJ

Mi a szeretet?

Inspiráló és vicces nézőpontok a szeretetről. Egy tudományos felmérés részeként kutatók megkérdeztek néhány 4 és 8 év közti gyermeket arról, hogy szerintük mi a szeretet. A kérdésekre adott válaszok mélysége és komolysága sok esetben a kérdezőket is meglepte.

"Amikor szeret valaki, akkor máshogy mondja ki a neved. Valahol érzed, hogy az ő szájában biztonságban van a neved."
Zsolti - 4 éves

"A szeretet az, amikor egy lány bekölnizi magát, a fiú pedig borotválkozó arcszesszel bekeni magát, aztán elindulnak, hogy szagolgassák egymást."
Karesz - 5 éves

"A szeretet az, amikor az étteremben odaadod másnak a sült krumplidat, anélkül, hogy te kérnél az övéből."
Kriszti - 6 éves

"Szeretet az, ami megnevettet, amikor fáradt vagy."
Teri - 4 éves

"A szeretet az, amikor anyu kávét főz apának, de belekortyol mielőtt odaadná neki, csak a biztonság kedvéért, hogy ellenőrizze, hogy biztosan finom-e."
Dani - 7 éves

"A szeretet az, ami Karácsonykor a szobában van. Ha egy pillanatra abbahagyod az ajándékok kicsomagolását, akkor lehet meghallani."
Robi - 7 éves

"Ha jobban szeretnél szeretni, akkor egy olyan baráttal kezdd, akit utálsz."
Nikolett - 6 éves

"A szeretet az, amikor elmondod egy fiúnak, hogy tetszik neked az inge, erre ő ezután minden nap csak azt hordja majd."
Nóri - 7 éves

"A zongoravizsgámon egyedül voltam a színpadon és nagyon féltem. Odanéztem a közönségre, és apu ott mosolygott és integetett. Csak ő mosolygott. Ezután már nem féltem."
Csilla - 8 éves

(forrás: nevelesitanacsado.hu)

térdig járunk
eltakaríthatatlanban
és eltakaríthatóban
ismert és elismert
logókban
okosan
csettelünk és interezünk
spermanens arctalanságban
vókmennel lezárt
fülekkel lézengünk
mekiben vacsizunk
és gyorstalpnyalókat
foglalkoztatunk
ihletett perceinken
durván átgázolnak
provokáderek
mobil-dallamkürtjei 
s oly kevesen maradtunk
akik még várunk 
a nagy megtisztulásra
 

Reggel volt szerencsém együtt utazni a 15-ös buszon egy hölggyel. A legújabb divat szerint, nagy gonddal, harmonikusan összeválogatott színvilágú külsőségekbe bagyulálva utazott, talpig vakolva, belőtt frizurával, csillámosra lakkozott körmökkel. Látványos volt rajta a push-up hatás, minden részletében.
Amikor a táskájáért nyúlt, sötétbarnabarna pulóvere hóna alatt egy bőrszínű folt tűnt a szemembe. Jobban szemügyre vettem és megpillantottam, hogy azon a pulcsin bizony egy folytonossági hiány éktelenkedik. „Biztosan elpattant a varrás” – gondoltam magamban és sajnáltam a műbarbi pechjét. Aztán, amikor többet mozdult, egyre látványosabbá vált a lyuk. Jó nagy kiterjedésű volt – és én egyre biztosabb lettem abban, hogy az a cérna már nem most szakadhatott el – mondhatni, a pulóvernek egyáltalán nem volt hónalja a baloldalon.
Úgy elképzeltem magamban, vajon milyen lehet a fehérneműje? Bizonyára minden másnap lecseréli. Húsvét másnap, meg karácsony másnap. Gondolom, a harisnyája sem gyárilag necc, hanem valószínűbb, hogy a természet azsúrozza.
A Szabadság térnél cicababa leszállt a buszról és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, kicsit igazgatott flitteres mellénykéjén, majd táskájába nyúlva elővett egy apró, csiszolt üveges kölnit és jó adagot spriccelt magára.
Hiába, no, a külsőségekre adni kell.

Közszájon jár a szó a békakirályról,
Ki falhoz csapta őt, a királyleányról.
Így lett a varangyból délceg királyfi!
Békaként király, embernek királyi...

Álmaink mély ölén, királyi emberek,
Játszunk szerelmet, pénzt, munkát, életet.
Csak kit varázskézzel falhoz csapnak néha –
Ébred föl, és látja: valójában béka!

Elárusító kislányt játszottunk napokon át. Álltunk a pult mögött, szaloncukornak jelmezelve, erőltetetten szépen mosolyogtunk mindenkire. Leginkább a hülyékre, már csak azért is, nehogy kiröhögjük némelyiket.
A lábaimnak annyi, a lúdtalpam félúton feladta, majd intenzív ellentámadásba lendült. A kiállítás végére annyira fájt, hogy ha a fájdalom vérezni tudna, már elvéreztem volna, vagy ha bele lehetne halni, már nem élnék. Mi sem illusztrálhatja mindezt jobban annál, mint amikor a zárás után egy aránylag értelmes tekintetű nő megy a nyílt utcán, vicsorog, morog (épp csak a nyála nem folyik) és nem törődve azzal, ki látja, hallja, fennhangon kurvanyázik, valamint sorolja a még Tyereskova művésznőt mis megszégyenítő terminus tecnicusokat. No, ez voltam én.
A kiállítás idén is egy zsibvásárra emlékeztetett. Bár évről-évre úgy gondolom, hogy a színvonallal lejjebb menni már nem lehet, de mindig csalatkoznom kell. Most még kaotikusabbá sikeredett a szervezés, az azonos témakörök csak tévedések folytán kerültek egymás közelébe, senki nem látott át semmit és mindenki dühöngött.

Egy dologtól eltekintve:

Volt egy kislány, aki felmosórongyot árult. Próbáltam megjegyezni a márkanevet, de mára mégiscsak legyőzött dr. Alzheimer.
A lényege a zöld csodának annyi, hogy szívja a vizet és ha jól elkenjük rajta, még egy darabig nem is csöpög. Ez alatt az idő alatt el tudunk vele jutni a lavórig, ahol kicsavarhatjuk (ha már egyszer olyan marhák vagyunk, hogy felmosásra készülve nem visszük magunkkal).
Kikiáltási áron úgy háromezer forintba került két textildarab, amihez ajándékba adtak egy harmadik, kisebb méretűt és jóval vékonyabbat is. Mondanom sem kell, kígyózó sorok álltak a kislány asztala körül és mázsaszámra vásárolták tőle a rongyit. Túlnyomórészt pasik. Elképzeltem, hogy ők aztán, hazavivén a frissen organizált szerzeményt odaállnak anyu elé – aki amúgy is épp meggebed a takarításban – és közlik, ne aggódj, drágám, csak háromezer forint volt a két színes kapcarongy, de ugye, a te munkád megkönnyítése nekem minden pénzt megér! Nos, én úgy vágnám ki életem mézét, hogy abban a pillanatban földkörüli pályára álljon, törlőstül.
A bemutatók egyik fő attrakciója ennek az izének a meggyújtása volt. A kislány lelocsolta valamiféle szesszel, majd egy gázgyújtóval lángot lehelt rá. A zöld textílián a tűz nagyon látványosan lobogott anélkül, hogy ő maga megégett volna.
Itt erősen elgondolkodtam. Mi szüksége van valakinek arra, hogy a felmosórongya, törlője tűzálló legyen? Esetleg van olyan gondos háziasszony, aki a kandallója lángját megtisztítja a koromtól, netán gyertyatüzet, gázlángot fényesít? Aztán megvilágosodtam. Tudom már, arra jó, ha az egész ház, valami véletlen baleset folytán leég, akkor se essen baja a méregdrágán megvásárolt rongydarabnak. Az, végül is egy befektetés, óvni, védeni, tűzhatlanítani kell.

Ember lennék főállásban,
másodban meg gyermek.
Büszke volnék tudásomra,
sírnék, hogyha vernek.

Csilingelőn kacaghatnék
szívem hogyha ragyog.
Válaszolnék egyenesen,
nem úgy, mint a nagyok.

Jönnék, mennék, dolgom tenném,
építenék házat.
Cserepekről, emberekről
leverném a mázat.

Kárörvendő lehetnék egy
biztosító cégnél,
s oldalamat fognám minden
át-nem-ugrott lécnél.

Kijózanítóban hánynék
tüzet, mint a vulkán,
vagy borsót a kórházfalra
másnap el nem múltán.

Sínre kerülnék a végén,
de már ott a vonat.
Nekem szinte mindegy lenne,
jön éppen, vagy tolat.

Maradok hát inkább gyermek
de tanulok ebből:
nevetek addig, ha vernek,
míg a sorsom eldől.

Az imént néztem a televízióban egy műsort Bergendy Istvánnal. Felidézték a régi slágereket, amit nagyon élveztem. Adás közben eszembe jutott egy pár évvel ezelőtti nyár, amikor szintén elővettek az emlékeim:

Rémesen döcögött hazafelé a villamos, majd elaludtam rajta. Direkt a végállomáson szálltam fel, hogy legyen kényelmes ülőhelyem. Néztem a Dunát, a hajókat, a lehangolóan örvénylő vizet. Elnyűtt voltam és fájtak az ízületeim. Még szerencse, hogy most a migrén nem lett úrrá rajtam. Jó ideje megéreztem az időváltozást, akár hűlt a levegő, akár melegedett. A szempilláim ólomsúllyal próbáltak lecsukódni. Egyszerűen csak fáradt voltam és vénnek éreztem magam.
A Gárdonyi szobornál jártunk, amikor egy réges-régi dal foszlányai ütötték meg a fülemet.
Uramatyám, ki hallgat mostanában már ilyen zenét? – gondoltam magamban, de már dúdoltam is a dallamot, ami egyre erősödött, ahogy a Körtér felé közeledtünk. Elmúlt a pilledtségem és kerestem a hang forrását. Azt hiszem, ha eredetileg nem itt kellett volta leszállnom, akkor sem maradtam volna a villamoson. Rengeteg ember állt a téren, aprókat mozogva a dal ütemére. Érdekes, most nem találtam hangosnak a zenét, pedig szinte kitöltötte a teret a szaxi hangja. Igyekeztem közelebb férkőzni a zenészekhez.

Jobb kéztől csak pár méterre, látható a gimnázium, aminek a padjait koptattam négy éven át. Hátam mögött, egy buszmegállónyira lakott Zsuzsika, aki a padtársam volt az első pillanattól az utolsóig. Zsuzsika, a szelíd, szőke, aranyszívű lány. Először csak az orosz leckéimet írta meg, majd a latint. Később, amikor kitapasztaltuk, hogy kevés idő lévén, egy órán alig felel két, vagy több ember, rávettem, hogy a füzeteit is adja kölcsön, ha számonkérésnél be kell mutatni az otthoni feladatot. „Jaj, te butuska, egyszer ráfaragsz” – mondta – de már tolta is középre mosolyogva az irkát, hogy az nyúlhasson érte, amelyikünket felszólítják. Én, ha jól emlékszem, csak a rajzait készítettem el kárpótlásul és a művészettörténet anyagokat sajátítottam el „kettőnk helyett”. Ő persze kitűnő tanuló volt, míg nekem csak azokból a tárgyakból volt jó jegyem, amik érdekeltek. Mégsem igazán ingott alattam a léc, mert ha kihívtak a táblához, Zsuzsi mindig úgy helyezkedett, hogy tudjon súgni. Én viszont, jó színésznő lévén úgy adtam elő az éppen akkor hallott dolgokat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne és fogalmam sem volna arról, hogy a feltett kérdés hogyan lehet egyáltalán kérdés? Egyszer pirított rám csak igazán, amikor megtudta, hogy egy kóbor ötlettől vezérelve fizikából felvételizni készülök, mégsem tanultam annak a jó égnek sem. Érdekes, hogy az ő látszólagos haragja után naponta negyven példát megoldottam, kivívva ezzel valamiféle csodálatot magamnak. Büszke mosoly terült el az arcán, amikor pár hónappal később a tanárunk, Eszti mami, már nem akart engem felszólítani, mondván, hogy: „tudom, maga meg tudja csinálni”. Barátnőm mindig úgy vigyázott rám, mint egy hímes tojásra. Sülve-főve, hacsak tehettük, együtt lógtunk. Kimondatlanul is tudtuk, ebben az életben soha nem hagyjuk el egymást.
Egyszer aztán hiába kerestem többé Zsuzsikát. Meghalt. Megállt a szíve.

Rá gondoltam most is – mint azóta annyiszor –, miközben néztem a zenészeket. Figyeltem a velem szemben álló basszusgitáros vonásait, akibe Zsuzsika olyan kitartóan, rendíthetetlenül és reménytelenül szerelmes volt csitri korunkban. Erősen ősz, megkopott hajú, idős ember lett belőle. Az akkor „létrányi” vágyálom most alig lehetett magasabb nálam néhány centivel. Rám nevetett, mintha megismert volna, pedig amikor egyszer Zsuzsikáról beszéltem vele, még alig múltam tizenöt éves.
Hallgattam a zenét és én is ugyanúgy doboltam a lábammal az ütemet, ahogy a többiek, alig hallhatóan énekeltem a dalt, miközben hallottam a barátnőm bársonyhangját a fülemben:
„Mert az idő megtanít, hogy az álom nem segít, nem segít, nem segít.
Mindegy, fent, vagy éppen lent kell lenned, tedd meg, amit meg kell tenned …”

A térzene befejeztével lassan elindultam a buszmegállóba. Minden lépésnél éreztem, rakódnak rám vissza az évek. Mire hazaértem, már újra ott volt a vállamon az azóta eltelt sok-sok esztendő. Csak a lelkem emelkedett az égig, mint a léggömb, amely könnyű gázzal van tele.

Bergendy_slágermix

"Keményen, messze szárnyalóan szól a dísztéren a vezényszó, s a rádió, a televízió szerte az országban mindenüvé elviszi az üzenetet. Budapesten, hazánk fõvárosában minden készen áll az ünnepi díszszemlére. Felszabadulásunk 20. évfordulóján az egész ország szíve dobbanása itt lüktet a téren. A szemle kezdetéig hátralévõ néhány percben pillantásunk most megpihen azon a gyönyörû szobron, amellyel nagy nemzeti ünnepünkön gazdagodott fõvárosunk. Vlagyimir Iljics Lenin ércbe öntött alakja áll itt a téren, s az õ tanításainak szellemét idézi minden, ami ünnepen és hétköznapon a mi hazánkban történik. Gyönyörû ez az alkotás. A 18 méter magasra emelkedõ pilon, amely a párt erejét és legyõzhetetlenségét jelképezi, és a szobor, amely, úgy tûnik, mintha élne. Hazánk mai ünnepére eljöttek hozzánk barátaink is. Már megjelent a díszemelvény mögötti téren Mikoján elvtárs, a SZU küldöttségének tagjai közül, Malinovszkij marsall társaságában.
Kádár János és Dobi István elvtársak kíséretében foglalják majd el helyüket a mellvéden. Ott van a többi baráti ország küldöttségvezetõje: Emil Bodnaras a román, Zsivko Zsivkov a bolgár, Alexander Rankovics a jugoszláv, Ottokar Simunek a csehszlovák delegáció vezetõje, valamint az MSZMP politikai bizottságának tagjai, a Magyar Néphadsereg vezetõi és a fõváros dolgozó népének képviseletében Sarlós István, a tanács vb-elnöke. Az április 4-i díszszemlék jól bevált hagyománya, hogy az idõjárás sohasem hagy minket cserben. Most is ragyogóan süt a nap. A hosszú téli hónapokat végre a tavasz színei váltják fel, körülöttünk a természet zöldbe, virágba borult. A színes derû, az életerõ gazdag áradása varázslódik ide a térre az április 4-i díszszemlével is, és mint mindig, most is a tavaszt hozzák magukkal fiatal katonáink."

( folytatás: http://beszelo.c3.hu/97/07/13.htm )

Indulj az útra és vissza se nézz!
Múltad a fájó, bús ezer év.
Rád ragyog végre a fényteli nap,
Boldogan, vígan zengd hát e dalt.

Április 4-ről szóljon az ének,
Felszabadulva zengje a nép.
Érctorkok harsogva zúgják a szélnek
Felszabadítónk hősi nevét!

Április 4-ről szóljon az ének,
Felszabadulva zengje a nép.
Érctorkok harsogva zúgják a szélnek
Felszabadítónk hősi nevét!

Dörgött az ágyú és zúgott a gép.
Vérzett a föld és zengett az ég.
Győzött a Szovjetek hős serege
Századok könnyét így mosta le.

Április 4-ről szóljon az ének,
Felszabadulva zengje a nép.
Érctorkok harsogva zúgják a szélnek
Felszabadítónk hősi nevét!

Április 4-ről szóljon az ének,
Felszabadulva zengje a nép.
Érctorkok harsogva zúgják a szélnek
Felszabadítónk hősi nevét!

...és mi április negyedikén mindig moziban voltunk a sulival. Legtöbbször a Bartókban. Láttuk pl. A "Csendesek a hajnalok" c. filmet, Sztanyiszlav Rosztoc rendezésében.

Az iskolai ünnepségen gyakorta léptem föl. Szavaltam. Egyszer, az égnek sem tudtam megjegyezni a szöveget, pedig ilyesmi velem nem sűrűn fordul elő, ha versről van szó. Na, akkor igen. A próbák alatt állandóan belesültem és már mindenki sík ideg volt. Különösen a rendező (aki a való életben is színházi ember volt, nemcsak játszásiból a gimiben). Mondta, hogy kivesz a műsorból. Én kértem, ne tegye, mert ez most csak valami csúf varázslatosság, és én tényleg, de komolyan, tudni fogom a szöveget! Hagyott hát. Aztán eljött a fellépés ideje, kiálltunk a színpadra, talpig matróznak álcázva és elindult a műsor. Amikor sorra kerültem, már nem volt bajom a szöveggel. Szépen hangsúlyoztam, búgó hangom betöltötte a dísztermet. Eljött a pont, ahol nagyobb hatásszünetet kellett tartanom ... és ekkor vágott bele a partnerem, gondolván, hogy tessék, a róka már megint ... és meg kell menteni, mert nem fogja tudni tovább mondani, világnak csúfjára...

Cukiba csak a film után mentünk. Lenyomtam vagy három krémest.