Embermesék rókaszemmel

A nyolclábú azt igyekezett a tudtunkra adni, hogy ama szent pillanattól kezdve nálunk lakik. Igazolványa, lakcímkártyája nem lévén – jobb híján – elhittem neki.
A pók, megelégedvén a helyzettel bebújt a fürdőszobai fűtéscső mögé. Nevet is adtunk neki, majd megbeszéltük egymással - mivel családtagot a legritkább esetben ölünk - Mátyásnak attól fogva bérelt, békés kuckója lehet nálunk. Egy feladata lesz: szerencsét hozni. Azt viszont kötelező, mert különben szedheti a neszeszerét, fel is út, meg le is. Remélem, Mátyás nem nagy gourmand, mert azon a helyen nem túl gyakran fordulnak elő zsírosabb falatkák, legfeljebb egy-két hangya, vagy muslica lehet a zsákmány. Jobb helyet is találhatott volna, mert például az ablak közelében most térnek telelőre a mezei poloskák. Igaz, azokat macerás lenne kihámoznia a páncéljukból, ha nincs egy árva konzervbontója se. Ám ez már legyen az ő baja. Nekem sem jön házhoz a sült csirke, le kell mennem a boltba bevásárolni. Tegye azt ő is. Hogy hol van a pókbolt? Fogalmam sincs. Majd a manóktól megérdeklődi. Ja, mert manóim is vannak. Ők szokták egészen lehetetlen helyre eldugdosni a holmijaimat úgy, hogy soha többé nem találom meg azokat (egyet-kettőt azért meglelek, amikor már egyáltalán nincsen rájuk szükségem, de még biztosabban akkor, ha újat vettem helyettük).
Szóval, mától nálunk lakik Mátyás. Ha valakinek hiányozna, tudja, hol keresse.

Bill Clinton hivatalosan 1993-2001 között volt az Egyesült Államok elnöke. A politikus soha nem vetette meg a nőket. Legismertebb félrelépése 1998-ban, egy Fehér Házi gyakornokhoz, Monika Lewinskyhoz fűződik. Clinton azóta visszafogja magát, főleg most, hogy egy egész világ előtt megalázott felesége, Hillary Clinton az egyik esélyese a jövő évi elnökválasztásnak. Mindezek ellenére a Budapesten bejegyzett, angol internetes oldal szerkesztői nem mindennapi ajánlatot tettek annak, aki bizonyítani tudja, Clinton félrelép, ráadásul egy magyar hölggyel.
( http://www.borsonline.hu/news.php?op&hid=4693 )

Nem igazán tudom fölfogni, hogy mi a fenének kell nekünk a félrelépéseket is importálnunk? Ami Amerikából jön, az oké, akkor is, ha nem az? Nincs elég rothadó erkölcsű politikusunk és ribancunk magunknak is? Szerintem van. Mindkét nemből, mindenféle elhajlásokkal találhatunk jó párat.
Egyébként pedig miért érzik sokan úgy, hogy a másik ágya mellett a helyük? Sajátjuk nincs? Szomorú, ha csak abban találnak kielégülést, hogy a mások farkát nemi életét fürkészik.
Szép kis társaság vagyunk. Idehívunk valakit, akit tátott szájjal (nem okvetlenül úgy, mint Lewinsky kisasszony) csodálunk, minden szavát lessük, szentírásként idézzük a mondatait a médiában, fényképezkedünk vele … és mellesleg alig várjuk, hogy megalázhassuk.
Ezek lennénk, mi magyarok? Hát én nem akarom. Én ezt egészen egyszerűen kikérem magamnak. Nem az amerikaiak az ostobák, nem a kapitalizmus rohad, hanem egyes emberek, sajtóorgánumok, főszerkesztők lelke. Az viszont az utolsó atomjáig.

Rögtön jövünk, csak elhalásszuk
A koncoktól a markokat,
Rögtön jövünk, csak megalázzuk
A felfuvalkodottakat,
Rögtön jövünk, csak kaszkadőrök
Helyett ugrálunk szirteken,
Rögtön jövünk, csak még az ördög
Bőrét behajtjuk Istenen,
Rögtön jövünk, csak letöröljük
Elvtársaink köpéseit,
Rögtön jövünk, csak még leköpjük
Azokat, kik őket köpik,
Rögtön jövünk, csak szenvedéllyel
Megvádoljuk, ki jégre visz,
Rögtön jövünk, csak azt, ki érvel,
Meghallgatjuk, ha vádol is,
Rögtön jövünk, csak megtagadjuk
Magunktól, mit más már megunt,
Úgy kapva gyászt is, ahogyan jut.
Rögtön jövünk, csak meghalunk.

Leállt hazánkban a Pilóta-keksz gyártás. Ezek az utolsó Albert és Pilóta-kekszek, továbbá vaníliás karikák, amelyek a győri üzem gyártósorain készülnek. Szombaton a délutános műszak távozásával Győrben megszűnik a patinás, kontinens szerte jól ismert termékek előállítása. Közel száz dolgozó kénytelen új munkát keresni. Csak az a 40 ember marad, aki a Negro-gyártósoron dolgozik majd, de azt nem tudni, meddig.
A csoportos leépítés miatt kitelepült a helyszínre a munkaügyi központ, amely a többségében 50 év körüli dolgozóknak próbál most segíteni az állásszerzésben. A Danone nevű multi a közeljövőben be akarja zárni a Győri Keksz gyárat, így egy sor jól menő magyar terméktől szabadítaná meg a piacot. (Részlet az egyik ismerősöm hozzám eljuttatott leveléből.)

Pokolian nem teszik nekem ez a dolog, de igazándiból van, amitől sokkal inkább forog a gyomrom.

Lezárult a 2007. évi „Tegyünk együtt a gyermekekért " program, melyben idén több, mint 23,5 millió forint gyűlt össze. A pénzt a Gyermekonkológiai Központok a daganatos betegségben szenvedő gyermekek rehabilitációjára és klinikai táplálkozási programjaik megvalósítására fordíthatják.

 (Figyelem, feltételes a mód!)

A támogatást a Danone a következő intézményekhez juttatja el:

Semmelweis Egyetem I. és II. számú Gyermekklinikája
Bethesda Gyermekkórház
Madarász utcai Gyermekkórház
Heim Pál Gyermekkórház
Debreceni Egyetem Gyermekklinikája
Pécsi Tudományegyetem Gyermekklinikája
Miskolci B-A-Z Megyei Kórház onkológiai központja
Szegedi Tudományegyetem onkológiai központja
Szombathelyi Vas Megyei Kórház onkológia osztálya
Bakonyszűcsi Daganatos Betegek Rehabilitációs Lelki Otthona

Az, ha minden matematikai tudásomat összeszedem, akkor tíz intézmény. Ha a 23,5 millió forintot elosztom tíz részre, akkor az nem éri el a két és félmillió forintot. Ami ugye, nem kevés, de hadd kérdjem, meddig lehet ennyiből eljutni? Persze, mondhatná a nyájas olvasó, hogy épp két és félmillióval többre, mint anélkül. Ezt sem kétlem.

Csakhogy:

Én részt vettem annakidején egy gyűjtésben, amellyel egy nagybeteg kisfiú csontvelő műtétjét igyekeztünk elősegíteni. ( http://ma.hu/page/cikk/i/0/81470/1 )
Az az egy műtét 21 millió forintba került – amelyet az igazán segíteni szándékozó magánemberek (sokszor olyan szegények, akiknek kilógott az ülepük a gatyából) és különféle jó szándékú társadalmi szervezetek adtak össze. Ez az összeg alig kevesebb, mit a fentebb említett Danone-féle. És ez csak egy gyermek műtétjének költségét fedezte.

Mit tesz ezzel szemben a multi? Orrba-szájba hirdeti az akcióját televízióban, rádióban, óriás plakátokon, járműveken – és ahol éri. Egy forint egy darab bizonyos termék megvásárlása esetén, annak árából jótékony célra fordíttatik. Ezzel szemben a hirdetési költségek az összegyűlt pénzből kb. egy hétre lehetnek elegendők (egy év alatt mennyit költhet?). Magyarul egy heti reklámozás fedezné a jótékony felajánlás összegét az egy forintokból. A többi a multi bevétele. Viszont a vásárló boldogan vásárol, mosolyog a lelke, mert ezzel – gondolja - segít. De vajon tényleg a beteg gyerekeken segítünk?

Persze, talán én vagyok a buta, hogy még meg tudok döbbenni, hiszen ahogy akkoriban egyik társunk is írta:

Zsolti műtétjéhez "már csak" 14 millió forint hiányzik.
Annak a kérdésnek az eldöntésére, hogy Leo vagy Indián, az ország több, mint 58 millió forintot költött el. Valóban ez a fontos ??

Vagy inkább tényleg örülnöm kéne, hogy 23.5 millió forint került oda, ahová egyébként nem került volna semmi.

Innen üzenem minden kedves feladómnak, hogy a láncleveleiket NEM KÜLDÖM TOVÁBB (kockáztatva a virtuális szemmel verést), sőt, még csak meg sem nyitom. Plánesőt! Azt pedig jobb, ha nem tudják, mi mindent gondolok olyankor, amikor ilyesmit kapok tőlük. Pedig - gondolom - a felmenő ági rokonságuk egyáltalán nem tehet róla.

Kérek mindenkit, tiszteljen meg azzal, hogy ennél értelmesebbnek tekint. Ha pedig végképp nem megy, akkor azért ne küldjön nekem, mert meg sem érdemlem, hogy bármekkora szerencséhez juthassak a segítségükkel! Mellékelten megjegyezném, hogy az én anyukám sem tehet semmiről.

Ez a lap azért készült, mert úgy gondoltam: nem elég az, ha megmondjuk a hülyéknek hogy hülyék, hanem el kell őket indítani az okosak felé vezető úton.
Ebből már láthatod, hogy a szerénység minden szikrája nélkül magamat veled szemben (akinek valószínűleg javasoltam e lap megtekintését) okosnak tartom. (Nyilván kivétel ez alól azon okosok köre, akik azért nézik ezt a lapot, hogy további hülyéket küldhessenek ide okosodni.)
***
Egy értelmes embert (Homo sapiens) nyilván nem lehet arra rávenni, hogy egy tökéletesen értéktelen, információt nem tartalmazó levelet több tíz-száz-ezer példányban sokszorosítson... Ezért ezek a levelek a hülyéket (Homo Debilis) használják sokszorosító közegként.
A hülyék egyszerű emberszabású lények. Fő jellemzőjük, hogy nem gondolkodnak. Ha kapnak egy levelet, amiben megtalálható az a szöveg, hogy "ha továbbküldöd 13 ismerősödnek 3 napon belül, akkor téged nagy szerencse fog érni". Akkor - dacára annak, amit elvárnánk, hogy elkezdjen azon gondolkodni, hogy a levelet vajon ki írta, milyen célból, és mennyire hiteles az ami le van írva - nyilván boldog, bárgyú mosollyal fogja a megadott számban továbbküldeni fűnek-fának és réveteg pillantásokkal fogja lesni a beígért örömet.
***
Természetesen számtalan módszer van a hülyék sokszorosítási képességeinek felébresztésére, a lényeg, hogy a levél elolvasása után még három agysejt együttes használatával se legyen eldönthető, hogy a levél egyetlen célja, hogy a hülyék azt sokszorosítsák.

Fejtágítás bővebben:
http://yikes.tolna.net/hoax/

A vörös rókát úgy lehet legkönnyebben ellehetetleníteni, ha polgári köröket állítasz fel ellene. Jó módszernek látszik még, ha tüntetést szervezel és lezárod a fő közlekedési útvonalakat. Ha mindez még mindig nem elég hatásos, akkor világíttasd át a múltját! Majdhogynem biztos vagyok abban, hogy felmenőági rokonai is mind vörösök voltak, tehát bátran eléállhatsz és felszólíthatod: monnyon le! Mocskos múltjára való tekintettel azonnal lefokozhatod pl. mókussá, de gyanítom, ilyen háttérrel elég lesz oda a vörösszárnyú keszegség is. Azt aztán már csak megtisztítod, paprikás lisztben megforgatod, olajban kisütöd és megeszed. A probléma meg azonnal el van sikálva.

A "Kisbarcogó" Erszényesék zookocsmája a Kerekerdő utcában. Kissé kültelki a dizájn, de mindig tömve van, a környék erdei és mezei apróvadja a szolid árak miatt mind ide jár. Erszényesék mindenesetre megélnek belőle, mióta üzemel, már nem csak a farkukra támaszkodhatnak. Az egzotikusoknak persze kissé viszket ez a hely, ők természetesen két utcával beljebb, a National Geographic Pub-ba járnak.
A "Kisbarcogó" az erdei sivatag oázisa, itatóhely. Ezen túl kiválóan alkalmas pl. ivarzás-felderítésre és a kényes szociális rangsor helyreállítására is. Az épület egy valaha jobb sort megélt faház, melyben sohasem tokaji a szú. A biciklitámasztó mögött a falnál langyos dagonya pöffen. Kilyukadt az eresz, de Erszényesék nem javították ki, így legalább Göndörfarkú Nagymagyar Ferdeagyar ott fetreng délután, nem bent az asztala alatt. Bent állandó halk duruzsolás. Néha huhog valaki. valószínűleg a hely szelleme - véli Géniusz Joci a fülesbagoly. Sörbe áztatott csikk-tenger a szőnyeg, az atmoszféra karbantartásáról két friss hegyi kátrányt kavargató ventilátor hörghurutos haláltánca gondoskodik. Pézsmával dezodorált bundaszag uralja a teret, ebbe néha patafaggyú penetrál bele. Az asztalokon ragadós légymintás terítők jobb idők emlékét őrzik. Mennyei húsz éve erjedő cefre szaga settenkedik elő a poharakból. A vegyi összetételről megannyi kósza találgatás. Sokan esküdöznek: ilyen molekulákat mesterségesen csak magas nyomáson, áteső infra fényben lehet előállítani, mágneses erőtér hatása alatt. Erszényesék meg nem állnak. A számlákon 98 erdei pezó többlet. Erszényes szerint ez a meggy. Ha nem megy, kihúzza. A kiszolgálás kimért, mint a kannásbor, de legalább kellően hanyag.
Fényesfarkú Begyekerek három jércikéjével dülleszkedik a sarki asztalnál. Veres, hamburger formájú szemeivel, melyek a feje két oldalára nőttek, egyszerre nézhet a pohár és Erszényesné fenekére. Jércéi élénk, egymás szavába vágó rikoltozásával nem törődik, mert a szomszéd asztal köti le a figyelmét. Ott a Turbék házaspár fogyasztja italát egymás csőréből. Turbékné szöszi bóbitája megrezdül, mindahányszor Begyekerek belebámul a dekoltázsába. Turbék úr galambepével tűri az atrocitást. Közben a fényesfarkú az asztal jobb oldalára húzódik, nehogy valaki balfácánnak nézze.
A Lompos testvérek kártyáznak. Még nem unják a ravaszdit, rablóultiznak. Az idősb Lompos sietve a mosdó felé távozik. A középső testvér Karak Ószörcsökről jött látogatóba, öccsük, a kis Vuki (akit bosszantásul Csubakkának csúfolnak) láthatóan éhes és álmos.
Őzék sütit esznek. A kis suta folyton az ölébe ejti a krémest. A picit most hozták haza a kórházból, szegényke őzlábgombát kapott. Az udvaron szarvasbőgés, a hím gím nőért üvölt. A dám sem vidám, mert belenézett a tükörbe és rájött. Az asszony iszkol, az apjuk vadászért kiált, ám rögvest elhallgat, mikor tudatosul benne: a fejére ragasztott díjnyertes agancs miatt még ő kerülhet veszélybe. Egye görény! - rikkant. Nekem feláll a szarvam, az asszony meg le van sz...arvtalanítva! - szól és bemegy, hogy előre megfontolt szándékkal leittasodjon.
Tapsi Fülöp szülinapot ünnepel, barátjával, Braun Bronzonnal. Bronzon időnként hátba veregeti, aztán Fülöp az újraélesztés után mindig lehajt egy korsóval. Mivel Bronzon nevéből nem derül ki, megkérdezik tőle, hogy medv-e? A válasz frappáns csattanóját a kérdezőnek később elmesélik. Sik Lóránt törzsvendég. Se keze, se lába, ezért ha inni akar, gyógyszertári emblémát alkot a pohárral. Ma nem mer inni, mert indul a viperával operába. Nem a flanc hajtja oda, állásban vannak. Olykor segítenek a művésznőnek a magas hangoknál, mint motiváció.
Középütt egy csoport hernyó, nyű és kukac bábszínházba készül. Jókedvükben eléneklik a "Mit tehet az árva lárva kapszulába zárva" kezdetű rap slágert. A figurákat az araszoló hernyó ismeri, a ritmus mestere a kis poszogóbogár pajorja (ő a tamburpajor). Az előadást Lilla, az önimádó imágó mozaikszemmel nézi. Költői lélek, kedveli a szárnyalást. Nektáritalát most is a nedűbe mártott virágszárról nyalja önfeledten.
Kakasszóra Lomposék lecsapják a lapot. Vacsoraidő - rikkantják és elviharzanak. A Kisbarcogó lassan kiürül, a bozót megtelik a hazafelé imbolygók neszezésével. Erszényes végül ráfordítja a kulcsot a záróra. Halk suhogás jelzi, hogy denevérék megkezdték az éjszakai műszakot. Holnap másnap - fogadkoznak a hazatérők. Kutyaharapást szőrivel, így bíztatják magukat, de titkon tudják, hogy az égési sebeket sem tanácsos lángszóróval gyógyítani.....

(R.I.P. dokijózsi)

Amikor reggel csöndben szeretnél ügyködni, de minden kiesik a kezedből. Amikor búbig beszappanozva állsz a fürdőkádban és elmúlik a meleg víz. Amikor az arckrémedet nyomod a fogkefédre és amikor mindezen túlesvén – habosan, illatosan, frizura belőve – kimész az utcára, ahol a nyakadba szakad az eső és esernyőért vissza kellene menned a lakásba (de nem teszed, mert egyszer már visszamentél, amikor megnézted, hogy vajon kihúztad-e a konnektorból a sütővasat – persze, hogy ki – és ennek következtében már tetemes késésben vagy). Így aztán a bankba sem jutsz el, pedig már köröznek körötted a kutyák, hogy le tudjanak pisilni a csóróságod miatt. Ez a mai, egy ilyen nap. Ráadásul mindenki morcos, pedig akár halálra is röhöghetnék magukat rajtam.
„Hogy a Mária hordja rá a dögöt!” – tolult ajkamra apukám kedvenc káromkodása, amit olyankor alkalmaz, amikor issszzzzzonyúan dühös.
Erről aztán eszembe jut, hogy ez a nap eddig még mindig nem körözte le azt, mint amikor még egy régebbi munkahelyemen dolgoztam. Elmesélem, jó? Legalább addig a saját önbecsülésemet sem döngölöm földbe, amíg azt hiszem, lehet ez még rosszabb is:

Nagyon korán értem be a munkahelyemre, mert összegyűltek az intéznivalóim és a nagyfőnök is megfenyegetett egy látogatással. Eléggé feszített volt a tempó, mindenki lázasan ügyködött, majd eltűntek, magamra hagyva engem az irodában. Az egyik titkárnő a város másik felében volt kisegíteni, a másik meg már korábban megkért, hogy délben elmehessen, mert egy fontos programja volt. Az üzletkötők pedig jönnek-mennek, mint a távirat. Persze, csináljátok csak a dolgotokat – mondtam én, de mire a mondat végére értem, már csak a kondenzcsíkjukat leshettem. Ücsörögtem tehát és amíg vártam a „nagy fehér” beígért látogatását, olvasgattam - és hogy mindezt kényelmesen tehessem, kiléptem a kényelmetlen tűcipőből. Mivel egyedül voltam, gondoltam, most nem lát senki, rágyújtok egy cigarettára (akkor még rendszeresen dohányoztam). Szereztem is hozzá egy befőttesüveg tetőt, hamutartó gyanánt. Két slukkot szívtam a parázsló rudacskából, mikor rájöttem, innék egy kis vizet. Kimentem hát a csaphoz, és hogy jó hamar lehűljön a víz, megnyitottam és erős sugárban elkezdtem folyatni. Ekkor csöngettek. A bejárati ajtóhoz rohantam – tudtam, hogy ez nem a várt főember, mert neki van kulcsa – hogy beengedjem a türelmetlenkedőt. Nos, a bejárati ajtónktól kb. két méterre volt a ház üvegajtaja, amit szintén nyitni kellett. Láttam, hogy ott állt az egyik kollegina, telepakolva dossziékkal, papírokkal és minden más kacattal. Gyorsan indultam hát, hogy mielőbb megszabadulhasson a pakktól. Hogy nehogy véletlenül bezáródhassék mögöttem az ajtó, a lábtörlőt rádobtam a küszöbre. Már félúton voltam, amikor hallom: „CSATT”!!! Lábtörlő ide, de sokkal inkább oda, az ajtó számára nem volt leküzdhetetlen az akadály és bizony úgy becsukódott, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ez, ugye, mondanom sem kell, egy olyan ajtó, amin csak belül van kilincs, kívülről csak kulccsal nyitható. Illetőleg lett volna nyitható, hiszen a kulcs bent sziesztázott az íróasztalomon. Az, az egy darab kulcs, ami pillanatnyilag a rendelkezésünkre állt volna. A kolleginát beengedtem, aztán ketten bámultuk a nyílászárót. Szemmel verésünk nem volt hatással, ki kellett valami mást találni. Talán, bemászhatnék az erkélyen, ha nem kétszintes lenne az épület ott, ahol az van, merthogy a mesterek domboldalra álmodták a házat. Egyből eszembe jutott helyrehozhatatlan mulasztásom, hogy az elmúlt negyvenegynehány évben elfeledtem „tapadókorongra gyúrni”, másképp meg elég körülményes lenne a falmászás. Bár, amilyen passzban voltam, valaki azonnal lelt volna egy kis rovarirtó sprayt és lefúj vele. A kollegina megkövülten, én mezítláb álldogáltam és oly sok dehonesztáló jelző jutott az eszembe, hogy abból gyűjteményes lexikont lehetett volna hirtelenjében összedobni. Ekkor szólalt meg a drága, hogy nem kellene-e inkább a lábtörlőre állnom, mert meg fogok fázni. Arra, ami belül van és épp csak a sarka lóg ki? – kérdeztem tőle. Rám nézett és láttam, hatalmas igyekezettel próbálja ezt az infót a helyére tenni az agyában. Mivel csak nála volt telefon (amiben nem voltak benne a nekem kellő telefonszámok), elkezdtük nyomkorászni a gombokat, hátha az újkori technikai rózsafüzér kisegít bennünket szorult helyzetünkből. Az elkéretőzött titkárnő persze, kikapcsolva, a másiknak meg nem tudtuk a számát fejből. Nagy keservesen mégis elértük, ügyelve arra, hogy azok az emberek, akik segítettek hozzá eljutni, ne sejthessék meg mi történt, mert valószínűleg félrenyeltek volna mindent a röhögéstől. Igen ám, de mivel ő akkor nem nálunk dolgozott (mint már említettem, máshol segített ki) így ezt a kulcsot minek is vitte volna magával? Sebaj, volt a válasz, majd kocsival elugrik hozzá a kollegina, hazamennek és felveszik a kulcsot. Az egész nem lesz több másfél óránál. Legfeljebb kettőnél. No, ezt megbeszéltük, gondoltam, amikor is az én egyetlen, napba sütő kedves szőkeségem megszólalt, hogy mivel neki fontos tárgyalása lenne, már nem jönne vissza. Oké, válaszoltam, de akkor ügyes légy, helyesen magyarázd el az útvonalat, hogy a kulcs egyedül is idetaláljon. (Mi tagadás, ezzel megint okoztam neki némi fejtörést.)
Mikor mindezen túl voltunk, leültem az előtér kőlépcsőjére és rágyújtottam az alamizsna cigarettára, amit hátrahagyott a baba, hátha szükségem lesz rá. Ebben a pillanatban hasított az agyamba a bent hagyott, égő másik. Ha kis mákom van, felgyújtja az irodát. Akkor majd jól kijönnek a tűzoltók, nekik van szép hosszú létrájuk, amiről be tudok majd mászni az erkélyen. Azonban lelohadt a lelkesítő távlat képzete, amikor az is beugrott, hogy semmi nem lehet tökéletes, hiszen az égő irodát bőven el fogja oltani az a víz, ami azóta már valószínűleg áradásszerűen ömlik túl a csap peremén. Mi tagadás, kicsit magamba roskadtam. Hallottam, közben eszeveszetten csöngtek bent a telefonok. Csak abban bíztam, hogy a nagyfőnök próbálná jelezni, hogy nem tud jönni (így volt), miközben kimondhatatlanul dühös, amiért nem veszi fel senki a készülékeket és vörös a feje.
Idáig jutottam elmefuttatásommal, amikor leszakadt az ég. Átláthatatlan esőfüggöny zárta el a kilátást. Ez jó! Van még ötleted, Uram? – kérdeztem a lépcsőház plafonját bámulva, hiszen világosan láttam magam előtt az otthoni fogason lógó esernyőmet, amit reggel, nagy igyekezetemben nem vettem magamhoz. Közben kijött a szomszéd bácsi és csodálkozva kérdezte végignézve rajtam, hogy „netán valami baj van, igazgató asszony”? Á, dehogy! – mondtam neki – csak kicsit ücsörgök itt, relaxálgatok, láthatja, a cipőmet is levettem és csodálom a természet legyőzhetetlen gyönyörűségét. Azért, ha valamire szüksége van, vízre, elsősegély csomagra, csak szóljon nyugodtan – felelte ő – miközben kulcsra zára a lakását és kiment az épületből. A hülye meg én vagyok.
Jól számoltam, másfél óra múlva megérkezett a kolléganőm és közölte, hogy lemondta a megbeszélését és elhozta a kulcsot.
Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom, igazából az nem volt az én napom, pedig az iroda nem gyulladt föl és a víz is valami csoda folytán a csapban maradt. Úgy tűnik, ennyi már odafönt, a „Nagy Machinátornak” is sok lett volna.

Néha befészkeli magát egy-egy idézet, verssor, vagy akár egy egész vers a fejembe. Így történt ez ma reggel is. Ősz van, köd, csepereg az eső, és van zajos város, mogorva emberek, kedvetlen tekintetek. Nyomulás, tolakodás, irigység, rosszindulat. Ilyenkor szoktam elzárni magamat tőlük, be a belső birodalmamba, ahol enyhén fúj a szellő, csillan a napsugár, zöld a fű és színesednek (vagy virágoznak, ez ugye évszakfüggő) a fák a daloló madarak lába alatt.
Így aztán verselek magamnak, most éppen Áprily Lajos (egyik nagy kedvencem) „Az őszre várj” című költeményét:

„Nyáron ne járj az erdőn. Őszre várj,
mikor fel nem verik turista-szók,
aranyruhába öltözik a táj
s a magasból megjő a halk pirók.

Szél jár feletted, hosszú sóhajú,
bágyadt sugár becézi vén szived,
s a bronz erdő, a Tizian-hajú,
füledbe súgja: Most vagyok tied.”

Olyan szép, olyan lágy, oly végtelenül barátságos. Aztán továbbgondolom, magam előtt látom az erdőt, a nagy szerelmemet. Mindig mutat valami új csodát. Igaz, ahogy a versben is van, sokszor felverik a turista szók. Amikor bunyec család kimegy a zöldbe. Különféle Józsikák lovagolnak ágparipáikon és ordító csatazajjal próbálják térdre kényszeríteni a fákat, bokrokat és kidőlt rönköket. Édes anyukájuk valami irtózatos frekvencián vijjogva félti a család szemefényét – hátha a gonosz bokor visszaüt – a család vezérbikája pedig osztja az észt. Egyetlen trónörökösének magyarázza éppen, hogy ha majd az őzike megnő, szép, nagy szarvas lesz belőle. Ja, az egérből pedig elefánt, a futrinkából meg motoros futár.
Persze, szerencsére nem ők vannak többen. A kirándulók zöme csendes, vidám és szeretetteljes ember. Igaz, a leghalványabb gőzöm sincsen arról, hogy milyenek lehetnek otthon, vagy a munkahelyükön, de kinn, az erdőn többnyire barátságosak.

Különös, hogy egy versről mi minden eszébe nem jut az embernek. Gimiben utálatos broáááf érdekes volt számomra verset elemezni. Nem tudom, ki hogy volt vele, de nekem furtonfurt valami marhaság jutott az eszembe olyankor, amikor Lili néni, az irodalom tanárom – akit amúgy imádtam a tantárgyával együtt - feltette a kérdést: „Mire gondolhatott a költő”? Hát, mire? Éhes volt, vagy a napi fröccsöcskéje lebegett a szeme előtt? Esetleg a szép vörös hajú Kovácsné a szomszédból, amint suttyomban kiengedi az ajtón a szódás Ferit? Hát, mégis, mire gondolhatott?
Esetleg arra, hogy ma is be kell mennie dolgozni egy lelketlen munkahelyre, át a városon. Ősz van, köd, csepereg az eső, és van zajos város, mogorva emberek, kedvetlen tekintetek. Nyomulás, tolakodás, irigység, rosszindulat. Ilyenkor szokta elzárni magát tőlük, be a belső birodalmába, ahol enyhén fúj a szellő, csillan a napsugár, zöld a fű és színesednek (vagy virágoznak, ez ugye évszakfüggő) a fák a daloló madarak lába alatt.

Ha ügyetlen az apa...

A házi pirók nőstényei, amennyiben kevésbé rátermett hímmel állnak össze, már a tojásban kivételeznek az ügyetlen apa fiókáival.

A házi pirók (Carpodacus mexicanus) hímjei esetében már messziről meg lehet állapítani, melyikük mennyire ügyes a táplálékszerzésben. Az a hím ugyanis, amelyik megfelelően táplálkozik – tehát ügyesebben szerzi meg a terméseket –, több karotinoidot visz be a szervezetébe, és ettől tollazata vörösessé válik. A rosszul táplált pirókhímek tolla szürkéssárga.

Kristen Navara, az Ohio Állami Egyetem kutatója munkatársaival 15 fészekalja házi piróktojást vizsgált meg. Azt a meglepő felfedezést tették, hogy eltérés van a piros és a sárgás tollú apák által megtermékenyített tojások között.

Mivel a szürkéssárga hímekről azonnal látszik, hogy magukról sem tudnak megfelelően gondoskodni, és valószínűleg a tojójukról és a fiókáikról sem fognak, a tojók az ilyen hímek által megtermékenyített tojásokban mintegy 2,5-szer annyi tesztoszteront és antioxidánst (egyebek között A- és E-vitamint) raktároznak, mint a piros tollú apáktól származókban.

A tesztoszteron a fiókák növekedését segíti elő, míg az antioxidánsok megkötik az úgynevezett szabadgyököket, melyek számos sejtalkotórész károsodását okozhatják.

A kutatók úgy vélik, hogy mivel a házi pirók rövid életű, csupán egy vagy két párzási időszakot él meg, a nőstények nem várnak az „igazira”, inkább kidolgoztak egy módszert, amellyel kompenzálják az apa hiányosságait. www.geographic.hu

Mostanában egyre többször gondolok arra, hogy én vajon miért is nem tanultam meg rendesen zenélni? Az olyan varázsos dolog. Egy-egy hangszer láttán sokszor elképzelem, ahogy megszólaltatom. Álmaimban például meseszépen szoktam játszani – és a körülöttem állók mind engem csodálnak. Persze, aztán felébredek…
Másodikos elemista koromban a szüleim beírattak Csicsma nénihez zongora leckéket venni. A drága néni úgy gondolta, hogy félrenyúlásaimat egy fejes vonalzónak a mancsaimra való jól irányzott csattintásaival honorálja. Valahogy nem tetszett. A kezeimen lévő kék foltok szaporodtával csökkent a lelkesedésem a zongorajáték iránt. Nem telt bele sok idő és én úgy döntöttem, hogy tulajdonképpen nekem elég tűrhető hangom van, a kórusba is hívtak már nemegyszer a nagyok (ez nekem amúgy is nagyon imponált), inkább ott folytatnám zenei pályámat tovább. Rengeteget énekelhettem és még csak a zongora mellé sem kellett állnom, bár az vészjóslóan sunyított a próbaterem sarkában. Időnként, amikor nem látta senki, belerúgtam a hátsó lábába és közöltem „vele”, hogy én mindig is a hárfát szerettem a legjobban. Azóta csak koncerten vagyok hajlandó hallgatni, ahogy „ő” melózik – én pedig szórakozom.

(részlet)

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya,
s szememből az önkívület kicsap,

emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.

Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.

Megérkeztek a kormoránok. Mármint, Budapestre. Ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy hideg idő lesz. Tegnap még csak egyet, ma reggel pedig már ötöt láttam bandázni a víz fölött.
Egyébként Baján, a Gemenc tövében csapatostul feketéllenek egy-egy száraz fán, de úgy tűnik, télre ők is beköltöznek a városokba. Talán jobban találnak élelmet. Gondolom, melegebb a víz és a halak nem vermelnek olyan mozdulatlanságba, mint a szabad természetben. Persze, az is meglehet, hogy már ők sem haldiétán élnek (szűkesen 3 kiló a napi szükségletük fejenként), hanem tökéletesen megelégszenek a Dunába ömlő konyhai hulladékokkal. Ki tudja? Hermann Ottó nem volt túl nagy véleménnyel róluk.
Lényeg, hogy itt vannak a kárókatonák. Ők is talpig feketében – de nekik meg tudom bocsátani.

Érdekesség madarakról:
http://193.6.201.253/00500/00550/html/

A iwiw nevű ismerőskereső rendszerben radírral gyógykezeltem egynéhány bejelölt kapcsolatomat. Nevezetesen a szcientológusokat, a hitgyüliseket és a gárdistákat. Illetőleg az utóbbiakat egytől egyig, míg az előbbiek közül csak azokat, akik nehezen viselték, hogy önálló gondolatokkal bírok és nem azt akarom vallani, amit ők jónak látnak (magyarul megpróbálták rám erőszakolni a borulatukat). Magasról tojok Xenura, meg a művidám vasárnapokra.
Végre tudomásul kellene venni, hogy ebben az országban mindenki alanyi jogon lehet hülye, ezt a jogát kiélvezheti az utolsó cseppig, még én is! Igenis, van egy saját hitem, magamnak találtam ki, alakítottam dobozt hozzá – és ezt a csomagolást nem egyháznak hívják. Én azért akarok jó lenni, mert az nekem úgy jó, nem pedig azért, mert úgy vagyon írva. Parancsra nem lehet tisztességesnek lenni. Ezek pedig megpróbálnak ököllel simogatni, miközben nem veszik észre, hogy parancsra nem lehet szeretni se.
Persze van, akiről tudom, hogy pl. gyülis, de engem nem macerál vele. No, amíg eszébe nem jut, addig maradhat. Utána viszont repül. Vidáman. Egyébként pedig, ha hülyére van szükségem, nem kell messzire mennem. Tágabb családom bőven produkál elmekórtani eseteket, meg hát mondják, jómagam is meglehetőst őrült vagyok. Elég hát nekem ennyi bőven.
Eccóval nekem a barátaim közt Józsikra, Istvánokra, Andikra van szükségem, nem pedig szcikre és gyülisekre.

Egyébként tudjátok, ki az a Xenu? Íme, az űrlord, akiben komoly emberek (orvosok, jogászok, egyetemi professzorok) HISZNEK. Illetőleg aki magába bolondított az elmebeteg Tom Cruise-t, John Travoltát, vagy a mi Beleznay Endrénket – hogy a többi félkegyelműről már ne is beszéljek. No, íme az ÚR története. Lehet röhögni (ha másként nem hát kínunkban):

Egyszer volt, hol nem volt, úgy 75 millió éve, volt egyszer egy idegen galaktikus uralkodó, akit Xenu-nak hívtak. Xenu gondjaira volt bízva a galaxis ezen részének összes bolygója, a mi bolygónkkal, a Földdel együtt, amit azokban az időkben Teegeeack-nek hívtak. Xenu-nak volt egy problémája. Az általa irányított 76 bolygó mindegyike túlnépesedett, minden bolygón átlagosan 178 milliárd ember élt. A túlnépesedéstől meg akart szabadulni, ezért volt egy terve: Xenu teljesen átvette a hatalmat hitehagyottak segítségével, hogy megdöntse a jó embereket és a Hűséges Hivatalt. Aztán pszichiáterek segítségével emberek millióit hivatta be jövedelem adó vizsgálatra, ahol helyette alkohol-glikol injekciót kaptak, ami megbénította őket. Aztán olyan űrrepülőkre rakták őket, amik pontosan úgy néztek ki, mint a DC8-asok (csak nem légcsavarok voltak rajtuk, hanem rakétahajtóművek).
Ezek a DC8-as űrrepülők aztán elrepültek a Föld bolygóra, ahol a megbénított emberek milliárdjait halmokba rakták a vulkánok lábai körül. Amikor ezzel végeztek, akkor hidrogénbombákat eresztettek a vulkánokba, s Xenu ekkor az összes hidrogénbombát egyszerre felrobbantotta, és mindenki meghalt. De a történetnek még nincs vége. Mivel mindenkinek van lelke (amit thetán-nak nevezünk ebben a történetben) ezért rá kell szedni a lelkeket, hogy ne jöjjenek vissza megint. Ezért, amíg a lelkek száz milliárdjait fújta a nukleáris szél körös-körül, ő speciális elektronikus csapdáival foglyul ejtette az összes lelket elektonikus nyalábokba (az elektronikus sugarak ragadósak voltak, mint a légypapír). Miután az összes lelket elkapta, dobozokba rakta őket és néhány óriási moziba vitte őket. Ott aztán minden léleknek napokat kellett eltöltenie speciális háromdimenziós mozgóképek nézésével, amik azt mondták nekik, hogy az életnek milyennek kellene lennie, és más zavaró dolgokat. Ebben a filmben hamis képeket mutattak nekik, és azt mondták, hogy ezek Isten, a Gonosz és Jézus. A történetben ezt az eljárást “implantálásnak” hívjuk. Amikor a film véget ért és a lelkek elhagyták a mozikat, ezek a lelkek elkezdtek összeragadni, mert mindannyian ugyanazt a filmet látták, s ezért azt hitték, ők ugyanazok az emberek. Néhány ezres csoportokba rendeződtek, s mivel csak néhány élő test maradt meg, csoportokban maradtak, és megszállták ezeket a testeket.
Ami Xenu-t illeti, a Hűséges Hivatalnok-ok végül megdöntötték és elzárták az egyik bolygón levő hegybe. Egy erő-mező tartja fogva, amit egy örökké tartó elem működtet, és Xenu még ma is életben van.

 

Ez a történet vége. Szóval manapság mindenki tele van ezekkel a lélek csoportokkal, amit body thetan-oknak hívnak. És ha mi szabadok akarunk lenni, akkor el kell távolítanunk ezeket a body thetan-okat és sok pénzt kell fizetnünk ezért. És az emberek pusztán azért hisznek Istenben és Jézusban, mert ez benne volt abban a filmben, amit a body thetan-ok láttak 75 millió évvel ezelőtt.

 

Tetszett? Hülyeség?

 

Nos, ebben hisznek ma a szcientológusok.
Ebbe ölik a millióikat, hogy aztán még több embert hülyíthessenek be. Ahhoz persze, hogy egy szcientológus minden információt megtudhasson, ahhoz milliókat kell beleölnie, hogy egy bizonyos szintre „fejlődhessen”. Ez a fenti információ, legalábbis ahogy ők hívják, „tudás”, az OT III-as szinten érhető el. Ehhez jó keményen kell dolgozniuk, vagy jó sok pénzt kell belefeccölniük az egyházba. A legborzasztóbb az egészben, hogy ez a szcientológus maffia akkora méretet öltött, hogy szinte mindenhol, mindenütt ott vannak, hogy aztán a gatyájukat is elpereljék azoknak, akik ellenszegülnek. Erre maga Ron Hubbard, a „vallás” kitalálója szólította fel híveit halála előtt.

"L. Ron Hubbard, az egyház alapítója, halála előtt úgy rendelkezett, hogy bárki, aki ellenzi a szcientológia tanait, szabad prédának számít, és jogosan átverhető, perelhető és elpusztítható, írja a telegraph.co.uk. Smith szerint ebből tisztán látszik az egyház rágalmazási szándéka."  (index.hu)

forrás: http://www.xenu.net/archive/leaflet/xenuhu.htm

Ezernyi álmos kis madárka
Fészkén lel altató tanyát,
Elrejti lombok lenge sátra;
Jó éjszakát!

Sóhajt a forrás, néha csobban,
A sötét erdő bólogat -
Virág, fű: szendereg nyugodtan,
Szép álmokat!

Egy hattyú ring a tó vizében,
Nádas-homályba andalog;
Ringassanak álomba szépen
Kis angyalok!

Tündérpompájú éji tájon
Felkél az ezüst holdvilág;
Összhang a föld, egy édes álom...
Jó éjszakát!

Kicsi gyerek lehettem, úgy hároméves, amikor először ismerkedtem meg a vizek világával. Nagyapám testvére a legismertebb halász volt a Sajón. Akkor még tiszta vize volt a folyónak. Félszemű ember volt Sándor bátya, az egyik szemét egy ló rúgta ki. Maga építette bárkán élt a vízen. Az otthona a folyó volt, azt ette, amit fogott. Csak a téli hónapok hidege tudta beűzni a faluba. Ő oltotta belénk – apámba, majd belém is – a természet szeretetét és tiszteletét. Érdekes, hogy az életemet valahogy ez a világ kísérte végig. A halak és a lovak közelsége meghatározó lett.

Természetesen én nem vetem a nagy horgászok szemére azt, hogy ők a ponty fogását nyíltvízi fenekezéssel tudják elképzelni. Hozzám viszont mindig a nádasok világa állt közel. Én ott kerestem a magam „négylevelű lóheréjét” – és rendszerint meg is találtam. Azon a Duna ágon, ahol én pecázgattam, még vannak nádasok. A nádasok, zsombékosok között pedig kis tisztások, nem nagyobbak, mint ahová a csónakommal ki tudtam kötni. Itt nem háborgatott senki sem. A szárcsák, kacsák jó pajtásaim lettek. Pár éve vannak hattyúk is. Valaki „ottfelejtette” őket. Én nem zavartam őket, ők pedig megtűrtek engem. Igaz, könnyű, úszós módszerrel nem fogtam túl nagy halakat, de nem is az a lényeg. Megelégedtem a kiló körüli ponttyal és a szép számú keszeggel.
Apróhalat muszáj volt fognom, mert azon kívül, hogy én is igen nagyon szerettem paprikás lisztben megforgatva és kisütve őket, nemegyszer elkísért engem a halőr (amolyan igazi Matula bácsi volt az öreg) cicája, aki egyébként képes volt moccanatlanul órákat henyélve eltölteni a csónakban, de ha hal akadt a horogra – csak a kicsi izgatta – akkor bizony kikövetelte a jussát. Azóta sajnos már ő is eltávozott az örök halászvizekre.
Ezeken a napokon, ott a vízi tisztáson én voltam a királylány. Meseországom nyugalmát nem zavarta semmi és senki. Nézegettem a békákat, szitakötőket – és pecázgattam.
Életemben csak egyszer fogtam igazán nagy halat, egy csukát. Ez máshol történt, a Francia öbölben, Csepelen. Legalábbis nekem óriásnak tűnt a jószág a maga hét kilójával. Igazi krokodilnak, barrakudának, cápának láttam. Rettenetesen megijedtem, amikor a horgomra akadt. Amint kivonszoltam a partra, gúzsba kötöttem, rátérdeltem és élénken elkezdtem segítségért kiabálni a „nagyoknak”, mert úgy éreztem, ez velem nem történhetett meg. Álom az egész, ami pillanatokon belül köddé foszlik. Már bánom, hogy nem engedtem vissza a „vizek óriását”.

Exemmel való életünk hajnala is a halak égisze alatt íródott. Úgy döntöttünk, tenyészteni fogjuk őket. Bérbe vettünk egy földet, ahol tavat kapartattunk magunknak. Betelepítettük ivadékkal. Mindennapos elfoglaltság volt a kis úszó jószágok nevelése mégis óriási bukás lett az eredménye. Következő évben már két meglévő tavat vettünk bérbe Biatorbágy közelében és ezekbe már a korábbiaknál jóval nagyobbacska halakat telepítettünk. Gondoztuk, ápoltuk, etettük őket. Mire eljött a lehalászás ideje, szépen fel is cseperedtek. Az elszámolásnál kiderült, majdnem visszanyertük a befektetett pénzünk háromnegyedét úgy, hogy a befektetett energiánkat figyelmen kívül hagytuk. Jó business volt. :-)))
Azonban ez idő alatt megismerkedtem a tavi fauna és flóra jelentősebb képviselőivel. Rengeteg békafajta, vízi bogár, pióca és tarajos gőte volt a játszótársam. Nem bántam meg semmit. Van, ami pénzzel megfizethetetlen. A természet közelségének öröme. A kristálytiszta levegő, a fák, a bokrok, a madárdal.

Életem második nagyobb fejezete lóközelbe vitt. Olyan faluba kerültem átmeneti időre, ahol sok-sok nyihaha vett körül. Volt egy paci, akivel elválaszthatatlanok lettünk az idők folyamán. Ő, – a ló – tanított meg engem lovagolni. Olyan óvatosan vitt a hátán, akár egy hímes tojást. Félpercenként sandított hátra, hogy vajon elég kényelmesen ülök-e. Jobban nekilódulni csak akkor volt hajlandó, ha a legkisebb bizonytalanságot sem érezte rajtam. Imádott, imádtam. Sajnos egy állatorvosi félrekezelés eredményeképpen barátom meghalt. Elnézést, hogy úgy emlékezem rá, mint egy emberre, de ő tényleg igazi barát volt. Ha nem is emberi szóval, de még kommunikálni is tudtunk. Azt hiszem, értettük egymás gondolatait. A ménes egyik percről a másikra, szinte azonnal befogadott. Nem így a kétlábúak, a falu népe. Végül is én voltam az idegen, a pesti betolakodó, akinek szerintük még a szeme sem állt jól. Egy kis vályogházban laktam. A kert tele sárga rózsával, estikével, mogyoró bokrokkal és diófával. Az egyik fán volt egy ág, amin szívesen időzgettem. Épp itt csücsültem akkor is, amikor meghallottam, hogy a drága jó szomszédasszony mit fecseg a barátnőjének rólam. Nem vettek észre, hát nyugodtan hordták rám az áldást. Az első mondatok elhangzása után úgy döntöttem, jobb, ha meghúzom magamat, mert még azt is kitalálnák, ha meglátnak a fán kuksolni, hogy bármikor átbucskázom a fejemen és mókussá válok. Boszorkánynak tartottak, ráadásul abban az időben lapockáig érő, hollófekete hajam volt, ami ugye, csak megerősítette ezt a hitet.
Miért is lettem „banya”? Egyszer kiszúrták, hogy legyet adtam egy óriási keresztes póknak a tornácon ahelyett, hogy tisztességes fehérnéphez méltóan kilapítottam volna egy jól irányzott ütéssel. Ráadásul odáig merészkedtem, hogy nyári estéken is begyújtottam a kandallóba, bámultam a parazsat – és szerintük – valami ördögi praktikákat folytathattam, mert gyertyák égtek házszerte körülöttem, pedig be volt vezetve az áram! Márpedig tisztességes úton járó ember ilyen pocsékolást nem csinál!
Ráadásul „az a nő” (ez voltam én) „elszerette” a macskámat! – mondta a szomszéd néni, majd figyelmeztette a barátnéját, hogy figyeljen ő is a sajátjára, vajon nem jár-e úgy, mint ő. Eszetlen vénasszonyok. Hát persze, hogy jött a cica, hiszen én enni adtam neki. Ennek híre meg macska berkekben pillanatok alatt elterjed, akár a szél. Kaja, pia, nő, haverok, buli – és egyre több lett a macsek körülöttem.
Szinte Isten akaratát, méltó büntetésemet látták beteljesedni, amikor egy szép tavaszi napon kilovagoltam azzal a lóval, amelyik mindenki mást elviselt – rajtam kívül. Amikor a terepen kiértünk egy lankásabb, de sziklás domboldalra, ez a paci rajtarajtában elkezdett lefelé vágtatni a lejtőn. Ez engem totálisan készületlenül ért és úgy szálltam el a hátáról, akár a tavaszi szellő. Szerintem a ló még röhögött is. Bitangul összetörtem magam, agyrázkódást is kaptam, jó két hétig nyomtam az ágyat. Azóta sem mertem többet nyeregbe szállni.

Hm… száguld az idő.

Reggel a Ferenciek terén elém állt egy ismeretlen nénike és kérdőre vont:
- Most mit szól, kedveském, minek ez a sok pavilon – a templom előtti könyvesekre gondolhatott – már az egyház is pazarol? Ott a sok könyvesbolt, az épp elég lenne. Egyébként nem tudom mire vélni ezt a tegnapi napot sem. Mit keres a püspök úr az áruházakban és ott kérdezi az embereket? Gondoltam, megkérdezem majd egy magamnál tanultabb valakitől, hátha az majd megmagyarázza nekem.
Megtisztel, hogy rám gondolt, tőlem várta a megfejtést választ, ám én bizony egy hangot sem értettem az egészből (de legalábbis komoly szövegértelmezési problémáim adódtak). Aztán folytatta:
- Maga hol dolgozik? - Miután megmondtam, csóválni kezdte a fejét.
- Egész napos bezártság. Nem embernek való. Magának pláne nem. Szeretem az igaz embereket. Ahogy a szemembe néz és nem a földre, vagy a házakra.
Én viszont csak annyit tudtam mondani, hogy jön a busz, nekem most mennem kell. Erre megsimogatta a karomat és kuncogva a vállamhoz hajtotta a fejét. Mikor fölszálltam a buszra, puszit dobott és addig integetett, amíg csak látott a kigördülő járművön. Visszaintegettem. Ettől valamiféle gyerekes öröm terjedt szét a vonásain. Boldognak látszott. Mosolyogtunk mind a ketten és csoda tudja, mitől, de könnyebb lett a szívem. Lehet, hogy mégis vannak angyalok. Még ha egy szót sem értünk abból, amit mondanak nekünk.

Miért van szükség a Primpostás e-mail címemet érintő változásokra?
A Primposta gazdája, az Adverticum Zrt. sok energiát fordított az utóbbi években a levelező szoftver frissítésére és karbantartására. Mivel azonban a Primpostát használók száma az utóbbi időszakban nem növekedett olyan mértékben, ami a rendszer folyamatos fenntartását lehetővé tette volna, ezért felhasználóink érdekében megállapodtunk az Indexszel a Primposta és a Vipmail összeolvadásáról.

www.primposta.com

Egyszóval a leghalványabb lila gőzöm sincs arról, hogy az itt regisztrált – és a rendszergazdikkal számtalanszor használt – e-mail címemmel mi a rák fog történni a jövőben. Állítólag ugyanúgy áttelepül az új vipmailos fiókomra, csak az a baj, hogy ennek eddig még a szándékát sem mutatja. Ugye, azt mondanom sem kell, hogy ott már foglalt volt úgy a nickem, mint a postanevem, így egy teljesen más elérhetőséget kellett kiötölnöm. No, ember legyen a talpán, aki ezután megtalál.
Ám nem ez a bajom. Ha megszűnik a szolgáltatóm, akkor vele szűnök én is? Mi lesz rókicával? Megyek a szemétbe a blogommal együtt? Én nem akartam ezt! Én ártatlan vagyok! Nem is voltam rossz (vagy csak néha)! Ne bántsák a kis rókát, naaaaaa...!!!

"Hogy Orbán elég erőtlen beszédet mondott hazugságértékelő címén, arról most nem beszélek, meg arról sem, hogy az viszont nagyon jó, hogy tartalmilag olyat, amilyet egy politikusnak, egy párt elnökének kell.
...
Itt van, kérem, a Fidesz új programjának gerince, most már szép, egészséges, virtigli baloldali, sőt szocialista programé.
...
Meg persze arra sem én jöttem rá, hogy Orbán már Kádár…de nincs ezzel semmi bajom, egy európai értelemben vett, hiteles baloldali pártra legalább olyan égető szükség van a hazában, mint egy európai értelemben vett, hiteles jobboldali pártra.
...
akkor kaptam föl a fejem, amikor azt mondta Magyarország következő miniszterelnöke, hogy "Battonyától Nemesmedvesig."
Battonyától Nemesmedvesig a Szovjet Vörös Hadsereg hadműveletei tartottak.
És bizony kultusza volt a szocializmusban a két helynek, főleg a Kádár-rendszerben. Ünnepség Battonyán, ünnepség meg tank Nemesmedvesen, volt valami gyalogtúra is a két település között. És a Nagy Imre temetésén kommunistázó Vitya most ehhez a képhez nyúlt! Óriási. Nem lehet véletlen."

http://index.hu/velemeny/glossza/bttnynmsmdvs/#more

  Fel vörösök, proletárok,
  Csillagosok, katonák,
  Nagy munka vár ma reátok,
  Állnak még a paloták.

  Királyok, hercegek, grófok,
  Naplopók és burzsoák,
  Reszkessetek, mert feltámad
  Az elnyomott proletár.

"Gyurcsányról pedig nemcsak az derült ki Őszödön, hogy szeretne csinálni valami nagyot, csinálni egy másik országot. Az is, hogy kiválóan el tudja játszani a semmit."
http://index.hu/velemeny/eheti/eltevedtlova/

I remember it to this day:   2006. jún. 28., szerda

http://www.nol.hu/cikk/408891/

"Nem hazudtam, de nem bontottam ki az igazság minden részletét" (Gy. F.)

De igen, hazudott, Miniszterelnök úr! Az igazság eltagadása a szememben egyenlő a hazugsággal - és számomra nem létezik politikai és hétköznapi erkölcs. Én egy hétköznapi ember vagyok, aki az Önök kezébe tette voksával együtt a bizalmát és a jövőjét. De ez még hagyján, a gyerekem jövőjét is a kezükbe tettem. Önök, kedves Miniszterelnök úr, máris méltatlannak bizonyultak a bizalmamra. Nem enyhítő körülmény az sem, hogy a jelenlegi egyetlen komoly politikai ellenfele az utolsó porcikájáig elfogadhatatlan személy számomra. Rá nem szavaznék, akármit is ígér, de Önnek hittem. Kár volt. Önök kapkodnak, kedves Miniszterelnök úr és úgy tesznek, mintha az elmúlt négy évhez közük sem lenne, mintha most, frissiben kerültek volna kormányra és elvárják, hogy az ártatlanul széttárt kezük láttán, szemükben a szánakozás egyetértő párájával hitelesnek lássuk Önöket. Ha pedig nem, mégis, mit számít? Önök megkapták, amit akartak, nekünk, a "népnek" pedig már csak egy dolgunk maradt, végrehajtani, amit kitalálnak nekünk. Lenyeltük a békát a Bokros csomagnál. Nyeljük a Gyurcsánynál is. Három, hat, tíz év múlva milyen csomagot hoz nekünk a télapó?
Kedves Miniszterelnök úr, én, a kisember, nagyon köszönök mindent. Köszönöm, hogy a stabil keresetemből, fölhalmozott vagyonomból támogatni tudom a beteg anyám orvos és gyógyszerszükségletét, hogy taníttatni tudom a gyerekemet és hogy a jövővel biztosan kalkulálni tudó "nép"-ként nem kell rettegnem a holnaptól. Cserébe egy dolgot bizton ígérhetek. Önöknek, a legközelebbi választáskor nem lesz szükséges bíbelődniük a voksom összeszámlálásával. Tudom, nem nagy veszteség, hiszen én csak egy szürke pötty vagyok. Meg tán meg sem érem a következő választásokat. Ha esetleg mégis, addig majd kötelezővé teszik, hogy nekem és a hozzám hasonlóknak kétnaponta kötelező legyen átmenniük a piroson. Csak a mi érdekünkben. Hogy edződjünk. Önök pedig úgyis letagadják az egészet.

Nemrégiben ismét rá kellett jönnöm, mennyire igaz a mondás.

… Ám, ha mégsem, ott van mindenkinek támaszul pár szótár, segítségül, biztos mankót nyújtván. Leemelhetők a polcról, vagy pár kattintással elérhetők az Interneten. Modern világ, gyorsak vagyunk és fölöttébb fejlődőképesek.
A kollégám nyerte meg bónuszként, hogy válaszolhatott egy külföldi partner reklamációs levelére. Mivel nem szeretett volna szóismétlésekbe bocsátkozni, gondolta, azért van ott a Net, hogy segítsen. Rákattintott a Startlapra, azon belül a szótárakra és már írta is a megfelelő ablakba a szót: reklamál. Aztán kérte a fordítást magyarról angolra.
Íme a válasz:

Ám nemcsak az angol szótárral tudunk érdekes helyzetekbe kerülni, ha a sorsunk úgy hozza, segítségre van szükségünk. Elég, ha csak egy olyan édes kis gombóc, mint a sünmalac körül kezdünk kutakodni – valszeg nem a megfelelő nyelvi környezetben.

Kicsit utánanézve szótárfronton kapunk szerkesztői magyarázatot is:
Ilyen szót, vagy kifejezést nem illik papírra (szótárra) vetni, ebben egyetérthetünk. De miért tette meg a jónevű szótárszerkesztő mégis? A lopások ellen. Ha ugyanis valaki buta módon elkezdené lemásolni a teljes szótárat, akkor a másolatban az ilyen nyilvánvaló félrefordítások könnyen észrevehetők, s nehezen letagadható, hogy honnan szedte a szótárlopó.
(origo sztakiszótár)

***
Az általam levont következtetés:
Tényleg az angol szótárnak van igaza. Hát hülye vagyok én, hogy reklamáljak?

Fogalmam sincs, mi értelme ennek a rendezvénynek. Már tavaly is olyan volt, mint egy bazár, de akkor még legalább annak volt minősíthető. Mára már semmi. A még megmaradt pavilonokban lézengenek a kiállítók, rendezetlen, koncepció nélküli az egész kvász és a látogatók mintha csak tévedésből fizették volna ki a belépti díjat, fogalmuk sincs, miért mennek ki és mit szeretnének látni. Valószínűleg egyikük sem tájékozódott előre, hogy kik állítanak ki és milyen árucikkeket vittek magukkal. Nos, majd én elmondom:
Varázslók, auralátók, bioakármizők, talpbetétesek, törlőrongyosok, szemüvegtisztítók, csakmostcsakönnek levegőbenvasalósok, masszázsfotelesek, csoda és hagyományos gyertyások, edényesek és aprítósok, varrógépesek. Ők a zöm. Néhol elvétve méregdrága bútor, kézi perzsa, takaró és mágneses szőrágybetét, kínai cipő. Kerítéses, kiadóvállalatos újságos, metszőollós, csodafűrészes, cukorkaárus, állatbunda árus, bugyogós, hastáncruhás, ezüstékszeres, gyöngyös. Hegedű készítő, lakberendező, kovácsoltvas, radiátor és tetőcserép. Ja, meg még uszodás és szaunás. Az egyik pavilonban van információtechnika, a másikban meg könyves diszkont. Nagyjából ennyi.
A látogató népek viszont nap mint nap sok vidám percet szereznek nekem. Még nem tudom, hány évnek kell ahhoz eltelnie, hogy a magyar ne kapja föl, tömje a zsebébe, táskájába, fülébe, orrába, ami ingyen van – még ha soha nem is lesz rá szüksége. Ha éppen hatot ér el a valamiből, akkor hatot kap fel és büszkén tulajdonolja tovább. Mindegy, mi az, de komolyan! Láttam olyan vásárlátogató FELNŐTTET, akinek négy narancsszín reklámvödör és hat felfújt lufi hurka, valamint egy zöld ufó baba volt a kezében. Alig bírta összefogni őket, de majd körbeért a mosoly a fején, hogy mindez az övé – és egyedül csak az övé lehet.
… És viszi, amit lát. Ami nincs leláncolva. Lop, mint a szarka – de erről majd egy másik alkalommal. Most fáradt vagyok és még van hátra két ilyen napom. Hétvége előtt ne várjatok. Bocsi. Edződöm. Viselem a magyartot. Help! Piréz akarok lenni!

A strucc az egzotikus vadászkalandok nélkülözhetetlen kelléke. Filmhősök százai tettek meg a Szaharában hosszú kilométereket struccháton, ami a forgatókönyvben jól mutat, bár azt is tudjuk, hogy a struccok többségének lövése sincs a filmesztétikához. Van úgy, hogy a kínkeservesen megtalált óriásgyémántot nyelik le egy óvatlan pillanatban, ami viszont a kincsvadászok teljes zoológiai tudatlanságát jellemzi. Úgy kell nekik, mit flancolnak, mentek volna tevével. A strucc nem háziállat, csupán haszonállat, mert kiválóan eléldegélne vadon is, ha az ember másképp nem döntött volna. A vadon élő struccok után macerás naphosszat rohangálni, ezért zárták kerítés mögé, ezért etetik és gondozzák, de a strucc nem látszik hálásnak érte. Ma a dél-afrikai fekete struccot tenyésztik. A jóval népesebb arábiai strucc, amikor hírét vette az ember háziasítási szándékának, ijedtében rajtaütésszerűen kihalt (1941).
Egyébként a strucc rendkívül otromba állat. Mázsás testéhez képest oly kicsi a feje, hogy hatalmas csőrén és levesestányérnyi szemein kívül más nem is fér el rajta. Utóbbiak felett hosszú szempillákat hord, így tekintete felettébb csábosra sikeredett. Ez merőben ellentétes durva testalakulásával. Agytérfogat tekintetében "hidrogénszőke", egy zónaadag vesevelő érdekében 2-3 struccot is le kellene mészárolni. Mi tagadás, a struccot nem kifejezetten szellemi teljesítménye miatt tenyésztik.
Otrombasága mellett igen sokoldalú. Elől csíp, hátul rúg, a két periféria között lévő húsát, bőrét és tollát hasznosítjuk. Nagy a térigénye, mert futómadár. Ráadásul a tojásait is a tér közepére kapart fészekbe rakja, utána meg nem győz vigyázni rájuk. A kezdő struccgazdák számára a tojásgyűjtés az egyik leginkább kényes feladat. A jobb sorsra érdemes, vállalkozó szellemű ember besétál a strucc fészkéhez, mikor az éppen a reggelijét fogyasztja 70-80 méterrel odébb. Megfogja a tojást, mint Hamlet a koponyát, s lassan elindul kifelé. A strucc felfigyel a sündörgésre és hipp-hopp ott terem, két lépéssel beéri a tolvajt és kétméteres magasságból, nevelő célzattal kokit nyom az addigra már frászban menekülő gazda izzadó, szőrös fejbőrére. Ezzel csak azt éri el, hogy a több ezer forintot érő tojás eltörik, pedig kitett volna az még egy 30-40 tojásos rántottára valót is. A tenyésztő és a strucc viszonyát az örök versengés és az időnként kiújuló véres harc jellemzi.
A strucc nem politizál, így a struccpolitika merőben emberi fogalom. Sokak szerint a társadalomtudomány ezen ágát művelő emberek közül némelyiknek nem ártana a fejét időnként hosszabb időre a homokba dugni, másképp úgysem lehet büntetni őket, ha hibáznak. A fej homokba dugása jellemző emberi cselekedet. Ha én nem látlak, te sem látsz engem - szól az ide vonatkozó elmélet, ami jobb esetben az óvodáskor sajátja. Egyéb emberi összefüggést a strucc életmódjában keresve sem találhatnánk. Csupán a remény él, hogy a mesterséges tartás módszerével egyszer csak sikerül elrontani ezt a kiváló haszonállatot.

(R.I.P. dokijózsi)

Mindig a kisujjaimnál. Mivel félszámos a lábam, nem kapok rá kényelmes méretű topánt. Ha a kisebbet veszem (várom, hogy kitáguljon, pedig van, hogy soha), szorít. Ha mégis, mire kényelmessé válik, lesz egy széttaposott cipellőm. Ha a nagyobbat, akkor persze azonnal tágul (Murphy) és kilépek belőle.
Arra gondoltam, leoperáltatom mindkét ujjacskát és felajánlom Michael Jackson transzplantációjához az orra helyett. Ezek sokkal csinosabbak, lakkozni lehet rajtuk a körmöt, ráadásul kettő van belőle. Ha az egyik leesne…